A tudni vágyó nem akkor nem lép
szívesen az igazság vizébe,
ha piszkos, hanem ha sekély.
(F. Nietzsche)

Az itt következő írás egy vázlat a Nemzeti Együttműködés Rendszerének értelmezéséről. Vázlat, mert a célom csupán a rendszer logikájának a bemutatása anélkül, hogy a részletekre kitérnék. Tudatosan nem foglalkozom mások – így a NER alkotóinak – értelmezésével, nemzetközi összefüggésekkel. Nem írok, mert nem akarok írni arról, hogy ez a rendszer hova vezet, milyen következmények lehetségesek; arról pedig különösen nem, mi lenne jó helyette, hogyan lehetne egy új demokráciát építeni; milyen az ellenzék; minderre hogyan reagálnak az emberek és miért; milyen feszültségek terhelik a társadalmat. Mindössze egyetlen kérdésre kívánok tömören válaszolni: mi a NER lényege, és ezt rendszer-szemléletben bemutatni.

Miután a rendszer neve Nemzeti Együttműködés Rendszere, érdemes némi elemzést megkísérelni magáról az együttműködés fogalmáról, tartalmáról is – hogy aztán tükörként tartsuk a NER elé.

Gondolatok az együttműködésről

  1. Az ember csoportban él. A csoportban, sőt csoportokban élés – hiszen egy ember sok csoportnak lehet egyidejűleg a tagja – azzal jár, hogy kapcsolatba kerülünk más emberekkel. Ez a kapcsolat lehet
    • szövetséges – amikor a felek segítik egymást;
    • ellenséges – amikor a felek akadályozzák a másik felet;
    • közömbös – amikor a felek sem nem segítik, sem nem akadályozzák a másik felet.

Ebből következően az emberek egyfelől versenyeznek, másfelől együttműködnek egymással.

Céljaink megvalósítása során gyakran szembe kell néznünk azzal, hogy ugyanazt a célt más is el akarja érni. Az életünket átszövi a verseny. A verseny tipikus konfliktus-szituáció. Egy tisztességes verseny egyenlő feltételeket feltételez. A valóságban azonban a feltételek ritkán egyenlők. A különbségek már a születéskor szembeszökőek: eltérő a családok vagyoni, egzisztenciális, kulturális helyzete (és akkor az esetleges magzati ártalmakról még nem beszéltünk).

Csoportban állatok is élnek, ennyiben a jelenség nem új. A csoportban élés azonban az embernél kialakított egy új képességet: az együttműködés képességét. Mégpedig oly módon, hogy amíg az állat csak azokkal képes együttműködni, akiket ismer, az ember ismeretlenekkel is képes együttműködő csoportot képezni. Ezt pedig az a – csupán az emberre jellemző – képessége tette lehetővé, hogy az ember a valóságban nem létező dolgokat, összefüggéseket, történeteket, így hiedelmeket, mítoszokat, eszméket, ideológiákat is képes elképzelni, kitalálni és megismertetni másokkal. A közös hiedelmek, eszmék (pl. egy vallás) pedig megalapozzák egy csoport létrejöttét és fennmaradását éppen a csoport tagjainak együttműködése révén.

  1. Mitől válik egy csoport csoporttá, azaz melyek azok az ismérvek – csoportképző tényezők –, amelyek alapján csoportról beszélhetünk? Általánosságban annyit mondhatunk, hogy csoportképző tényező(k)nek azt tekinthetjük, ami a csoport valamennyi tagjára érvényes.

A csoport kohéziójának a karakterét valamilyen közösen vallott érték, cél, körülmény, illetve érdek adja meg. Így csoportképző ismérv lehet a rokoni kapcsolat, a közös terület illetve közigazgatás, a közös tulajdon, meghatározott céllal létrejött szervezethez való tartozás (munkahely, egyesület, klub, párt, érdekképviselet, vallási közösség stb.) és végül a semmilyen jogi tartalommal nem rendelkező baráti társaság, ismerősök hálózata, azaz egy olyan embercsoport, amely semmilyen formális szerveződéssel nem rendelkezik, de ismerik egymást, és bizonyos fokú együttműködés van közöttük. Ebben a vonatkozásban az együttműködés különösen fontos, mivel mögötte nincs jogi kényszer, a csoport tagjai önként vállalják az együttműködést, ami mindenképpen valami pluszt jelent – ha arra gondolunk, hogy általában egy csoporthoz tartozásnak nem feltétlenül szükséges kritériuma, hogy mindenki ismerjen mindenkit (gondoljunk egy sok embert foglalkoztató munkahelyre, vagy még inkább egy területi vagy közigazgatási alapon létrejött csoportra).

A csoport kohéziójának az erősségét az együttműködés hatékonysága, a csoport céljaival való azonosulás foka valamint az mutatja, hogy a csoport tagjai mennyiben képesek és hajlandók a célok megvalósulásáért cselekedni.

Az elemzést nyilvánvalóan bonyolítja további két körülmény.

(1) A legtöbb ember egyidejűleg több szerepben több csoportnak (közösségnek) a tagja. E közösségek érdekei, értékei, illetve nagysága különbözhet és legtöbbször különbözik is, másfelől az egyik közösségben, közösségi térben történtek érinthetik más közösségek és közösségi terek helyzetét.

(2) Nem tekinthetünk el attól sem, hogy a közösségek szereplői – személyek és szervezetek – általában nincsenek egyenlő helyzetben, az erőviszonyok legtöbbször nem egyenlők. Ezért helye van a szolidaritásnak, a hátrányos helyzetűek pozitív diszkriminációjának.

Végül szólni kell a felelősségről is. Mindenkit, aki részese egy történésnek – tud a történtekről, bármilyen korlátozottan, de cselekvési lehetősége van, azaz képes befolyásolni az eseményeket – felelősség terhel.

  1. A csoportban a csoport tagjai között kooperáció, munkamegosztás, vagyis valamilyen együttműködés alakul ki. A csoport tagjai között egyidejűleg létezik verseny és együttműködés, a csoport léte egyfajta szövetséget jelent.

Munkamegosztás nem létezett mindig, fokozatosan alakult ki. Az ősembernél a csoport funkciója elsősorban a hatékonyabb táplálékszerzés, illetve az együttes védelem a csoportot veszélyeztető állatok vagy éppen más emberi csoportok ellen. A világról megszerzett tudást nagyjából mindenki elsajátította: közös hiedelmeik voltak, a létfenntartáshoz szükséges tevékenységeket – a férfi és női szerepeket – természetes módon el tudták látni (ismerték a saját szerepüket). Lényegében egyformán ismerték a világot, és a létfenntartáshoz szükséges ismeretekkel nagyjából mindenki rendelkezett. Idővel azonban kialakult, hogy bizonyos tevékenységek ellátása hatékonyabb, ha azt az ahhoz leginkább értő, legügyesebb ember végzi, és ő látja el az adott termékkel a csoport tagjait. Más tevékenységek, más munkák esetében a csoport másik tagja emelkedett ki, mint aki a legügyesebb e téren.

A csoport létszámának és az új ismeretek, felfedezések növekedésével párhuzamosan kialakultak a különféle foglalkozások. Ha valaki hozzá akart jutni egy általa nem gyártott termékhez, megszerezhette árucsere, később vásárlás formájában. Ez a módszer ugyan hatékonyabbnak bizonyult a szükségletek szempontjából, ugyanakkor azonban azzal járt, hogy az egyén egyre inkább kiszolgáltatottá vált a környezetének. A mai világban ez a tendencia erőteljesen érzékelhető: naponta használunk pl. villamossági eszközöket, de ha áramszünet van, nem tudjuk folytatni az adott tevékenységet. Minden ember szinte a nap minden szakaszában más tevékenységének a felhasználója, rá vagyunk szorulva másokra. Ma már nem arról van szó, hogy én is meg tudnám csinálni, ha szükséges, csupán hasznosabb, ha az adott szükségletet más elégíti ki, aki erre hatékonyabban képes, hanem arról, hogy olyan – bonyolult eszközöktől is függő – ismeretek, eljárások szükségesek egyes tevékenységek elvégzéséhez, amelyeket egyedül képtelenek vagyunk ellátni. Amikor felkapcsoljuk a szobában a villanyt, akkor nemcsak a csoportunk vagy akár idegen emberek munkáját, tudását hasznosítjuk, ugyanis az elektromos hálózat kitalálásában, korszerűsítésében rengeteg olyan ember is közreműködött, akik már nem élnek. Hihetetlen tudás összegződik abban az egyszerű mozdulatban, amikor a villanykapcsolóhoz nyúlunk, miközben az elektromos áram előállításának és hasznosításának tudásával nem rendelkezünk. (Elméletileg ugyan feltehetjük, hogy pl. az elektromos áram előállítást megfelelő idő és tanulás birtokában egy ember is megvalósíthatná, azonban az a termék- és szolgáltatás-mennyiség, amit naponta igénybe veszünk, egyénileg nyilvánvalóan nem állítható elő. Másfelől az együttműködés olyan, nem mindig létező tevékenységeket is produkált, ami eleve feltételezi több ember részvételét; ilyen pl. a tenisz vagy a csapatsportok, színi előadás, koncert.) Ha ehhez hozzáadjuk azt a korábban nem létező információözönt, amely általában segíti az eligazodást, másfelől viszont előfordul – sajnos, egyre gyakrabban –, hogy a célja éppen a megtévesztés, a manipuláció, akkor joggal állapíthatjuk meg, hogy a kiszolgáltatottságunk folyamatosan, valószínűleg exponenciális mértékben növekszik.

Összefoglalóan tehát azt mondhatjuk, hogy amíg az ősember képessége, tudása és fogyasztása nagyjából azonos színvonalon állt (birtokában volt az előállítás képességének), addig a modern ember fogyasztása sokszorosan meghaladja a tudását, képességét, amennyiben a fogyasztásának döntő részét nem képes önállóan előállítani. A modern világot, a megszokott életformánkat a magas szintű együttműködés tartja fenn. Ha ez az együttműködés bármilyen ok (pl. háború, katasztrófa, ellenségeskedés) miatt megszűnne, ennek drámai következményei lennének.

Természetesen a rendszer azt feltételezi, hogy mi is – az egyén is – aktív szereplője a munkamegosztásnak, azaz nyújtunk valamit mások számára. A rendszer – minél nagyobb a csoport létszáma, illetve minél nagyobb a termelékenység, annál inkább – elviseli, ha egyes tagjai nem vagy nem elég hatékonyan veszik ki részüket a feladatok ellátásából. Amennyiben azonban ez másokra túlzott terheket ró, illetve a terhek elosztása nem felel meg igazságérzetünknek, nehezen kezelhető konfliktusok keletkeznek.

Az együttműködésnek három esetét különböztethetjük meg:

  • Együttműködés az egyének között azonos csoporton belül.
  • Együttműködés különböző csoportokba tartozó egyének között.
  • Együttműködés csoportok között.

A társadalmi folyamatok, így a politika, a hatalmi viszonyok elemzésénél elsősorban a csoportok közötti együttműködéssel – illetve konfliktusokkal – foglalkozunk, de ez nem jelenti azt, hogy az egyének közötti együttműködésnek és konfliktusoknak illetve ambícióknak ne lenne nagy jelentősége.

  1. Az együttműködés kultúrája

Ha az együttműködésnek ennyire kiemelt a jelentősége, akkor foglalkoznunk kell az együttműködés színvonalára, minőségére ható – pozitív és negatív – tényezőkkel is. Ehhez elengedhetetlen az életünk megszervezésének, ezen belül a konfliktusok vizsgálata.

1.1 A legősibb konfliktus-kezelő módszer a fizikai erőn alapszik: a másik fél elűzésével, akár megsemmisítésével jutunk el célunkhoz. De már az állatvilágban kialakul a párválasztásnak különféle ceremóniája (rítusok): amikor csak imitálják a verekedést, illetve az öldöklést kizárják a harcból.

Az emberlét, az emberré válás egyik legfontosabb vívmánya a deklarált (megfogalmazott, leírt) szabály-alkotás, amelynek segítségével az emberi együttműködés harmóniájának megteremtésére, a konfliktusok kezelésére, megelőzésére alakítottunk ki egyedülálló módszert. Együttélés, együttműködés nem lehet szabályok nélkül. Az emberi nem egyik specifikuma, hogy képes szabályokat alkotni. Szabályokat a különböző szituációkban követendő magatartásra, az életet végigkísérő verseny, az ebből adódó konfliktusok kezelésére. Az emberi élet minden szegmensét áthatják az írott és íratlan szabályok. Az ember azonban nem csak szabály-alkotásra, hanem a szabályok elfogadására és betartására is képes. A demokrácia, a társadalom kulturáltságának egyik fokmérője, hogy az emberek milyen szabályokat alkotnak, és azokat mennyire hajlandók önként elfogadni. Természetesen a szabályok elfogadása demokráciában sem alapulhat csupán az elfogadás, a belátás képességén. Egyfelől a szabályokat meg kell ismerni, meg kell tanulni – e nélkül a szabályt nem tudják betartani. Másfelől szükség van a szabálysértések szankcionálására is. Ezeken túl az is szükséges, hogy az ember ne legyen egyoldalúan kiszolgáltatva e szabályoknak, hanem lehetősége legyen azok befolyásolására, alakítására. A szabályokat ugyanis tipikusan az erősek, a hatalom képviselői alkotják meg, legtöbbször saját képükre, azaz saját érdekeik szerint, és ennek során gyakran az erő alkalmazásától sem riadnak vissza. A szabályalkotás nem ismer nyugalmi állapotot: mindig akadnak olyanok, akik előnytelennek, magukra nézve hátrányosnak vélik a hatályos szabályokat, de a legtöbb szabály még ideális esetben sem „örökéletű”, hiszen a megalkotásukkor létező körülmények, feltételek – a helyzet – folyamatosan változnak, amelyekhez a szabályokat igazítani kell.

Egy szabályt akkor tekinthetünk jónak, ha bírja a szabály által érintett csoport támogatását és természetesen a kitűzött cél megvalósulását is elősegíti. Ideális esetben konszenzus van mögötte, és az érintettek önként betartják. A szabályok betartása a közösség kultúrájának egyik fokmérője. Minél kevesebb a szabály-kerülés, annál harmonikusabban működik a közösség. Ezért olyan szabályokra illetve intézményekre is szükség volt (van), amelyek a szabályok követését elősegítik, valamint már a szabályalkotás folyamatába is bevonják az érintetteket – lehetővé téve érdekeik feltárást, kifejezését, érvényesítését, illetve ütköztetését más érdekekkel. A szabályok követésében mindig különleges szerepe volt a vallásoknak, amelyek a legfontosabb szabályokat isteni eredetűnek mondták, miáltal a megsértésük egyet jelentett az Istennel való szembefordulással. Ebben a megközelítésben a vallás valójában a helyes – helyesnek vélt – élet tana.

Sajnos, egy feltételezett ideális szabályozás sem garancia a konfliktusok rendezésére. Ha egy korrekt verseny és szabályozás nem hozza meg a kívánt eredményt, akkor a vesztes félnek még rendelkezésére áll az érdekérvényesítés erőszakos – a szabályrendszerből való kilépést választó – útja. (Pl. a golyók einstandolása a Pál utcai fiúkban, vagy a szexuális erőszak. Láss még erről egy beszélgetést a mellékletben.) Az ember nyilvánvalóan nem érzi jól magát egy frusztrált helyzetben, ezért keresi a megoldást: ha lehet, a jogrenden belül. Ha ez nem megy, akkor jogtalan előnyöket keres: tolakodik, hamis állításokat tesz, ha hatalmában áll, megváltoztatja a szabályokat (akár visszamenőleg is), végső soron pedig fizikai erőszakot alkalmaz. A szabályszegést ezért szankcionálni kell, vagyis létre kellett hozni a szabályszegést legálisan szankcionáló formációt. Ez kezdetben a csoport vezetője, az uralkodó volt, később intézményesült, egyre bonyolultabb szervezeti formát öltött: államnak nevezzük. Az állam a közösség szabályain belül az erőszak monopóliumával rendelkezik.

1.2 Két vagy több, ismeretlen ember között együttműködést kialakítani általában nem egyszerű feladat. Ahhoz, hogy a megfelelő döntést meg tudjuk hozni, meg kell ismerni a másik (a találkozás pillanatában idegen) embert vagy csoportot. Mit akarnak, milyen céljaik vannak, milyen tulajdonságokkal rendelkeznek, vannak-e és milyen erőforrásaik, vajon a másik hogyan viszonyul hozzánk? Mivel kezdetben semmit se vagy csak keveset tudunk a másikról, egyfelől előítéleteinkre (korábban szerzett ismereteinkre, vélelmeinkre) támaszkodunk, másfelől megpróbáljuk a másikat megismerni, hogy választ kapjunk kérdéseinkre. Ennek során nem csak a kérdéseinkre adott válaszoknak, a különböző cselekedeteknek van jelentősége. A megismerés hatékonyabb, ha a másik féltől kapott jeleket (ami nem csak kommunikáció, hanem testbeszéd is) képesek vagyunk minél helyesebben értékelni (azaz empatikusak vagyunk). A megismerési folyamat – amely sose ér véget – eredményeként döntjük el, hogy a másik szándéka felénk kooperatív, ellenséges vagy csupán közömbös. és ennek valamint saját törekvéseink alapján alakítjuk ki kooperatív, ellenséges vagy éppen közömbös magatartásunkat. Az együttműködést nyilvánvalóan segíti a hasonló világnézet vagy valamilyen közös érdek, azonban az eltérő világnézet sem jelent legyőzhetetlen akadályt. Párbeszéddel, vitákkal ugyanis az álláspontok közelíthetők illetve a másik fél vagy a többiek álláspontja, gondolkodása érthetőbbé válhat. A nézetek szabad áramlása, azaz az álláspontok megismerése, megvitatása, ütköztetése az álláspontok közelítésének, kompromisszumok létrejöttének és a közös cselekvésnek, azaz az együttműködésnek a leghatékonyabb módszere.

Az informatika bámulatos fejlődésével nemcsak a tudás, az információ megismerésének és továbbadásának a lehetőségei bővültek elképesztő mértékben, hanem bárki közzé teheti a gondolatait, véleményét az egész világ számára. Ez utóbbi jelentősége ma még beláthatatlan: miközben kommunikációs lehetőségek bámulatos demokratizálódása ment végbe történelmileg rendkívül rövid idő alatt, ugyanakkor az információ megbízhatósága, hitelessége látványosan meggyengült (fake news). Ennek következtében rendkívül megnehezedett az emberek tájékozódása, a helyes illetve valós információk kiszűrése az információ-tengerből. Következmény: az emberek manipulálásának a lehetőségei is rendkívüli mértékben megnövekedtek. Másfelől megnőtt az egyszerű magyarázatok jelentősége, mivel azok könnyebben átmennek, azaz hatékonyabbak, mint a valóságot jobban leíró, ennél fogva bonyolultabb, összetettebb magyarázatok. Egyre inkább kétféle „valóság” jön létre: a valós tények, történésének világa és a tömegkommunikáció által sugallt, manipulált interpretáció, amelynek egyetlen célja, hogy a hatalom képviselőit kedvező színben tüntesse fel. Mindkettő saját ideológiával rendelkezik. A kétféle „valóság” „hívei” közötti ellentét fokozatosan mélyül.

1.3 A történelem során az emberiség számos kultúrát hozott létre. Az együttműködés gyakorlásának is számos kulturális formája lehetséges, illetve az együttműködés képességének a színvonala is nagyon eltérő lehet. (Együttműködést kialakítani azonban általában nem egyszerű. Számos rendszer módosulása vagy akár bukása azért nem következik be, mert az ellenzői képtelenek e célra erőiket egyesíteni, azaz együttműködni, noha a feladat megvalósítása nem lehetetlen.)

 

  1. Mikor fogadják el az emberek a szabályokat, avagy mitől jó egy szabályozás?

A kérdés megválaszolása részben értékfüggő: azt tartjuk jó szabálynak, amelyik megfelel értékeinknek s persze az érdekeinket sem sérti. (Utóbbi azonban csak viszonylagosan értelmezendő: egy gazdag ember is egyetérthet pl. a progresszív SZJA-val.) Mégis megfogalmazhatunk néhány összefüggést, amelyet általános érvényűnek ítélhetünk.

  • Mérsékelje az emberek közötti konfliktusokat, azaz segítse az emberek és csoportok közötti együttműködést, másképpen fogalmazva: erősítse a társadalom kohézióját.
  • Az emberek érezzék magukénak a szabályt:
    1. a) ne sértse az érdekeiket, sőt segítse az érdekeik érvényesítést;
    2. b) feleljen meg erkölcsi érzéküknek.
  • Ahhoz, hogy ez az érzés kialakuljon, az is szükséges, hogy az emberek ne érezzék kiszolgáltatottnak magukat a szabályalkotóknak. Vagyis bizonyos ellenőrzést gyakorolhassanak a szabályalkotás és -módosítás folyamatára. Ennek eszközei: kapjanak megfelelő információt a szabályozás indokoltságáról; legyen lehetőségük a véleményük – akár a tiltakozásuk – megfogalmazására a szabályalkotók és a nyilvánosság felé; erre pedig akkor van lehetőségük, ha megfelelő konzultációs és tárgyalási fórumok működnek, illetve a szabályozásban érintettek szabadon megszervezhetik érdekeik képviseletét és védelmét.
  • A szabályozás minden részletét áttekinteni, értékelni, kontrollálni lehetetlen – bár törekedni kell rá. (Nyilván nem tudjuk tudásunk alapján eldönteni pl. egy bonyolult műszaki létesítmény megépítésének szükségességét, célszerűségét illetve a megvalósítás legkedvezőbb módszerét. Ezzel a típusú problémával naponta találkozunk, és jobb híján annak a szervezetnek vagy személynek az álláspontját fogadjuk el, akiben megbízunk.) Ahhoz tehát, hogy a bonyolult világunkban megfelelő ismeretek hiányában is képesek legyünk eligazodni, illetve az emiatti szorongásunk minél kisebb legyen, bizalom szükséges a szabályalkotók iránt. Minél nagyobb a bizalom, annál hatékonyabb, illetve annál kevesebb ráfordítást igényel az együttműködés megteremtése.
  • Együttműködést elősegítő magatartás (politikák)
  • A másik fél – a csoporton belül a többiek illetve más csoportok – (a továbbiakban: mások) – elfogadása egyenjogú, legitim személynek.
  • A születési előjogok, mint többletjogokra feljogosító intézmény elutasítása.
  • Miután az emberek esélyei már a születéskor eltérőek, egy esélykiegyenlítő, a verseny-hátrányt mérséklő politika támogatása.
  • A csoporthoz tartozás mint negatív beállítódás (pl. rasszizmus) elutasítása.
  • Az egyén és a társadalom kapcsolatának megteremtése oly módon, hogy egyfelől törekszik az egyén szabadságának növelésre, a választási lehetőségek felismerésére, bővítésére, másfelől viszont felhívja a figyelmet arra, hogy e szabadságnak ott a határa, ahol mások szabadságát már sértené. Az ebből adódó konfliktusok kezelése a politika kulcseleme, egyebek mellett oktatással és erre szakosodott intézmények működtetésével.
  • Az eltérő vélemények elfogadása oly módon, hogy ellenük csak a vita, a párbeszéd, a meggyőzés eszközével küzdenek. (Kivéve azok a vélemények, amelyek mások jogainak a megsértésére buzdítanak, illetve amelyek mások életét, testi épségét, egzisztenciáját, tulajdonát, vagyonát, méltóságát veszélyeztetik.) Másképpen fogalmazva: a konfliktusok kezelésének fő eszköze a párbeszéd, a vita.
  • Olyan oktatás- és médiapolitika, amely gondot fordít az együttműködést segítő, a másságot elfogadó értékek és technikák megismertetésére, elsajátítására. Ideértendő a tudás, a tanulás, mint érték, mint a boldogulás esélyét segítő érték elismerése és terjesztése.
  • Mások érdekeinek, véleményének a figyelembe vétele a döntéseinknél (ne árts!).

Ez állítás fordítva is igaz: a társadalom kohézióját, az együttműködést gyengíti, ha a másik felet nem ismerjük el partnernek; ha támogatjuk a születési előjogokat; nem szorgalmazunk esélykiegyenlítő politikákat; nem támogatjuk az egyéni képességek kibontakozását; nem segítjük a konfliktusok rendezésére szolgáló politikákat; kerüljük a vitát, a párbeszédet; nem tanítjuk az együttműködést segítő értékeket és technikákat; figyelmen kívül hagyjuk, hogy döntésünk, cselekedeteink milyen következménnyel jár mások felé.

A mai világban két modell: az erőszak – a csak saját magammal illetve csoportommal törődő – és az együttműködés – a másik is számít – kultúrája versenyének, harcának a kibontakozását figyelhetjük meg. E törésvonal mentén is polarizálódik a társadalom, amelyben egyre inkább előretör az erőszak támogatottsága.

 Vázlatpontok a Nemzeti Együttműködés Rendszere értelmezéséhez

I. Célja

Természetesnek tartjuk, hogy a politika közügyekkel foglalkozik. Célja pedig olyan szabályok, megegyezések létrehozása, amelyek a közjót szolgálják. Ebből következik, hogy mindenkinek joga van közügyekkel s így politikával foglalkozni (kivéve akit bíróság tiltott el ettől).

A Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) mint minden politikai rendszer szintén a közügyek vitelére és a közjó szolgálatára lenne hivatott. A NER azonban e feladatok mögé bújtatva valójában az alkotói – így a hatalmi elit, elsősorban a FIDESZ, a kormány, a hozzájuk hű nagytőke, de mindenekelőtt Orbán Viktor (OV) (a továbbiakban: NER-elit) – akaratának minél teljesebb érvényesülését szolgálja. Ennek két fő komponense: a hatalom növelése és a magánvagyon gyarapítása. (A NER, illetve a hatalom növelése tehát öncél és eszköz egyidejűleg. Még az is lehetséges, OV azt gondolja, hogy az országnak az a legjobb, ha az ő elképzelései valósulnak meg, de ez csak önmaga elfogadását hivatott segíteni.)

A NER-nek mindenki része, akire vonatkoznak a szabályai, illetve aki valamilyen módon befolyásolni próbálja a működését. Így része egyfelől a kedvezményezettjei, mindenek előtt az alkotói illetve a támogatói és haszonélvezői, másfelől pedig a kárvallottjai és a kritikusai (ellenzékiek) is. Sőt, része – szereplője – a NER-nek Merkel, Macron vagy az EU, illetve Trump, Putyin és Erdogan is (globalizáció).

II. A politika alapjai

  • A NER a demokrácia, a jogállam Patyomkin, azaz látszat utánzata. Lényege: úgy alkalmazni a jogállami eszközöket, hogy azok a NER-elitnek illetve a NER-elithez lojális személyeknek és szervezeteknek kedvezzenek. (Természetesen a NER-támogatók csoportja erősen hierarchikus felépítésű: a csúcsán OV-ral. Minél távolabb állnak OV-tól, annál kisebb a befolyásuk.) Prioritás ezért, hogy egy természetes vagy jogi személy támogatója, vagy ellenzője a NER-nek, illetve a képviselőinek, elsősorban a NER-elitnek. Ennek megfelelően e törésvonal a politika és az ezt kifejező szabályozás alapja.
  • Ehhez olyan politikát alakítottak ki, amely érvényesíti a NER-elit akaratának a megvalósulását, azaz
    1. mérsékli, ha lehet, megszünteti az akaratuk megvalósítását nehezítő jogi, intézményi és személyi korlátokat;
    2. ellehetetleníti a NER-ellenes erők tevékenységét.

 

III. A modell: állandó harc két világnézet, két törekvés – egyfelől az OV elgondolásával azonosuló, azt támogató, másfelől az azt ellenzők képviselői között, illetve azok ellen, akiket a NER szempontjából kockázati tényezőnek vagy veszélyesnek ítélnek meg –, ami párhuzamos, de ellentétes célokon nyugvó rendszerek harcaként jelenik meg. Kompromisszum nem lehetséges, az ellenzők ellehetetlenítése a cél.

 Az ezt megvalósító politika három pillérre épül:

  • A társadalom tudatos kettéosztása: egyfelől a NER-hez lojális szervezetek/személyek, másfelől a NER-hez nem lojális („ellenséges”) szervezetek/személyek.
  • A NER lényege, hogy a demokrácia, a jogállamiság alapintézményei mind léteznek, de eltorzítva: egyensúlyozás helyett a szűk hatalmi csoport érdekeinek megfelelően működnek (azaz van választás, parlament, Alkotmánybíróság, ügyészség stb., de ezeket úgy alkották meg – működésüket olyan törvényekbe foglalták –, hogy döntéseik igazodjanak a NER-elit érdekeihez; egyszerűbben fogalmazva: érvényesüljön az akaratuk). (liberális demokrácia vs. illiberális demokrácia, liberális állam vs. illiberális állam)
  • Az állami kézben tartott tömegkommunikáció feladata a NER-elit elfogadását, támogatását biztosító propagandával az emberek gondolkodásának, világlátásának és érzelmének „NER-esítése”.

IV. A politika alapelvei és módszerei

IV/1.  A társadalom kettéosztása: A NER-támogatók segítése – a NER-ellenzők ellehetetlenítése

IV/1/A  A politika alapelvei

  • A teljesítményelvet felülírja az OV iránt tanúsított, feltétel nélküli lojalitás. A szakpolitikát felülírja a hatalompolitika.
  • Vezérelv. Minden intézmény és személy egzisztenciálisan függjön OV-tól. Ezért a NER egyre inkább centralizál, egyre több döntést hoz vagy hagy jóvá közvetlenül OV.
  • Érdekérvényesítés minden áron. Mások érdekeinek, véleményének negligálása. (A „Magyarország az első” jelszó – amellett, hogy a nacionalizmus és a befelé fordulás jelszava – üzenetében az önzés jelszava: az amúgy is önzésre, önérdek-érvényesítésre hajlamos embereket arra buzdítja, hogy a másként gondolkodókat, a velünk egyet nem értőket, a minket nem támogatókat nem kell figyelembe venni, egyáltalán: másokkal nem kell törődni.) Ha valamit elhatároznak, azt mindenképpen meg kell valósítani, érzékeltetve, hogy a hatalom erős és potens. A hatalom érdekei érvényesítése során mindig elmegy a falig – a többség mindent visz –, ebben csak ellentétes erő tudja megállítani (csak az erő nyelvén ért).
  • A politikai, gazdasági és kulturális elit lecserélése illetve a korábbi kormányok által létrehozott intézményrendszer szétverése; új politikai, gazdasági és kulturális elit, valamint intézményrendszer létrehozása.
  • A társadalom kettéosztása aszerint, hogy egy személy vagy szervezet támogatja vagy ellenzi a NER-t. Ezért a hatalom arra törekszik, hogy a szervezetek és személyek egzisztenciája tőle függjön, minél fogva feltétel nélkül teljesítsék a hatalomban lévők kívánságait.
  1. A hatalomhoz lojális szervezetek és személyek támogatása, ha kell megvédése (klientúra kiépítése).
  2. A hatalommal „ellenséges”, nem együttműködő szervezetek és személyek egzisztenciális ellehetetlenítése.
  3. A kollektív érdekvédelem és -képviselet, általában a szervezkedés nehezítése, illetve az „ellenséges” erők megosztása.
  • A tömegek érzelmi azonosulásának megteremtés: nacionalizmus, a kereszténység védelmezője, az egyszerű emberek képviselője és védelmezője.

IV/1/B  Az eszközrendszer alapvonásai

A NER-elitet a haszonelvűség mozgatja: a rajtuk kívül álló emberek csak erőforrás és szavazat szempontjából fontosak számukra, (tárgyaló)partnerként nem jönnek számításba.

  • A hatalomnak nem tetsző személyek egzisztenciális ellehetetlenítése.
  1. Az „ellenséges” személyek – esetenként családtagjai is – foglalkoztatásának akadályozása (állami szervezet nem alkalmazza, utánanyúlás).
  2. A hatalomnak nem tetsző munkahelyek egzisztenciális ellehetetlenítése, amennyiben „ellenséges” személyt foglalkoztatnak.
  3. A büntető-, anyagi és eljárásjogi rendszer szelektív alkalmazása oly módon, hogy az ügyészi rendszer önkényesen indít eljárásokat (emel vádat) vagy nem – lényegében a Btk. szerinti ugyanolyan tényállások alapján. Különbség: az „elkövetők” a NER-hez tartoznak, vagy nem, illetve politikailag már célszerű „ejtésük”, mert már kiestek OV kegyeiből.
  • Az állami illetve a kormányzáshoz kapcsolódó intézményrendszer érdemi átalakítása
  1. Meglévő intézmények megszüntetése vagy átalakítása, illetve helyettük új intézmény létrehozása – szakmai indok nélkül is. Ezáltal új függőségi viszony kialakítása.
  2. A központi akarat megvalósulását segítő új (eddig nem létező) intézmények kiépítése.
  • A hatalmi elit törekvéseit akadályozó intézmények működésének ellehetetlenítése vagy legalább nehezítése, vagyis az autonómiák elsorvasztása. Ennek érdekében törekszik a független intézmények, NGO-k – tudományos műhelyek, civil szervezetek (érdekképviseletek, a szakszervezeteket is ideértve) – elfoglalására, azaz autonómiájuk megszüntetésére vagy gyengítésére.

ca) Kormánybarát vezető kinevezésének kilobbizása, megvásárlása;

cb) A „baráti” szervezetek támogatása (anyagi, médiafelület), amivel egyszersmind vonzó alternatívát mutatnak fel az „ellenséges” szervezetek számára.

cc) Az „ellenséges” szervezetek működésének akadályozása (támogatások megvonása, információk elhallgatása, negatív érzületek kialakítása a közvéleményben).

cd) Megfelelően lojális szervezet hiányában „baráti” szervezetek létrehozása vagy meglevők átszervezése, illetve a „nem baráti” szervezetek megnyerése, átalakítása „barátivá”. Élükre saját, megkerülhetetlen emberek ültetése (pl. kancellári rendszer).

  • Az önkormányzatiság kiüresítése
    1. A korábban önkormányzati jogok elvonása (pl. oktatás, egészségügy), e jogok központosítása.
    2. Az önkormányzati támogatási rendszer fő szempontja az önkormányzat színe, azaz FIDESZ-es vagy nem FIDESZ-es önkormányzatról van szó. („Ha megállapodunk, akkor én tudok pénzt, meg fejlesztést meg sok mindent tudok segíteni, csak úgy nem lehet, hogy ellenséges közegben csinálunk valamit.” – OV Gödöllőn 2019. október 9-én.)
  • A kollektív érdekérvényesítés, a szervezkedés nehezítése.
  1. Demonstrációk. 2018 októberi hatállyal szigorították a gyülekezési törvény egyes szabályait. Emellett a közmédia a demonstráció elleni anyagokkal kelt hangulatot a demonstrálók ellen.
  2. Sztrájkok. A Munka Törvénykönyve módosításával a szakszervezeti tevékenység nehezítése. A sztrájktörvény módosításával a sztrájkok szervezésének a nehezítése elsősorban ott, ahol teljesíteni kell a még elégséges szolgáltatásokat. Emellett a közmédia a sztrájk elleni anyagokkal kelt hangulatot a sztrájkolók ellen.
  • Az egyenlő esélyeket biztosító versenyszabályok torzítása, a kiválasztott jogi vagy természetes személy (klientúra) előnyben részesítése. Azaz az nyerjen, akit kiválasztanak.
  1. választások vannak, de a szabályokat egyoldalúan úgy alakították át, hogy azok a FIDESZ-nek kedvezzenek;
  2. közbeszerzések vannak, de olyan szabályokat alkotnak, a bíráló bizottságokat úgy állítják össze, hogy az általuk kedvezményezett személy, vállalkozás nyerje meg a tendert;
  3. a támogatási rendszerek a közjó helyett a NER-hez/FIDESZ-hez/OV-hoz lojális szervezeteket és személyeket részesítik előnyben;
  4. állások, beosztások betöltésekor a kiválasztás fő szempontja a lojalitás;
  5. a nem lojálisnak tekintett civil szervezetek, érdekképviseletek, egyházak működési lehetőségeit megnehezítik: a támogatásokat csökkentik vagy megvonják;
  6. kulturális intézmények (pl. színházak) működési lehetőségeit megnehezítik, a támogatásokat csökkentik vagy megvonják.
  • Az emberek gondolkodásának átformálása és érzelmi azonosulás megteremtése annak érdekében, hogy elfogadják a NER szellemiségét, azaz egyetértsenek a kormány/FIDESZ/OV álláspontjával, illetve utasítsák el az ezzel ellentétes nézeteket. Ezért
  1. ennek szolgálatába állítják az oktatást, mint az ifjúság nevelésére irányuló eszközt;
  2. a közmédiában valamint számos FIDESZ-közeli médiában a hiteles tájékoztatás illetve a médiaegyensúly követelményének megsértésével folyamatos, erőteljes propagandát folytatnak a nézeteik és álláspontjuk mellett, miközben részben-egészben elhallgatják az ezt ellenzők nézeteit és álláspontját.
  3. Átfogó támadást intéznek a velük nem egyetértő személyek, általában az értelmiség, illetve az ilyennek minősített, tőlük független intézmények ellen, megakadályozandó nézeteik terjesztését.
  4. Állandó veszélyérzet sugalmazásával félelem gerjesztése (bűnbakképzés). A nemzeti együttműködést akadályozó elemektől (bankok, Soros György, migránsok, Brüsszel, hajléktalanok stb.) csak a kormány /FIDESZ/OV képes minket megvédeni.
  5. Minden intézkedés a nép, a választópolgárok akaratára hivatkozva történik (demokratikus legitimáció), valójában azonban a NER alkotóinak az érdekeit szolgálja.

IV/2. A jogállamiság meggyengítése

„A fékek és egyensúlyok rendszere, én nem tudom, önök mit tanulnak, de az egy hülyeség, azt felejtsék el, annak semmi köze se jogállamhoz, se demokráciához (…) az a baj, hogy egyesek komolyan veszik, hogy fékezni kell a demokratikus akaratnyilvánítás eredményeképpen létrejött kormányt, és úgy gondolják, hogy az a demokrácia, ha a küllők közé állandóan bedugják a botot”.

(Kövér László a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen 2019. október 22-én)

  • A NER érdekeinek megfelelő jogrendszer létrehozása. Mindenekelőtt az Alkotmány átírása Alaptörvénnyé, a 2/3 lehetőségeinek maximális és célzott kihasználása. Alapelv: az intézkedések jogi hátterének kiépítése a jogszerűség látszatának megteremtése érdekében. A jog feladata egyértelműen a NER-elit akaratának jogszerű érvényesítése.
  • A jog uralma, azaz a jogállamiság meggyengítése.
  1. A jogállamot biztosító – azaz a központi akaratot akadályozni képes – intézmények gyengítése, elsorvasztása, elfoglalása (köztársasági elnök, Alkotmánybíróság, Számvevőszék, versenyhivatal, ügyészség, bíróságok stb.). A független intézmények vezetője az lehet, akitől feltétlen lojalitás várható a hatalom, mindenekelőtt OV iránt. Következésképpen csak az a „független” szervezet működhet, amely már nem független.
  2. A közintézmények hatalombarát működését érvényesítő jogszabályok meghozatala.
  3. Jogszabályok aktuális érdekekhez igazítása (pl. ha egy kinevezéshez 5 év gyakorlat kell, de a jelölt csak 3 éves gyakorlattal rendelkezik, módosítják a törvényi feltételt 3 évre).
  4. Az autoriter államjogi eszközrendszere mindenekelőtt a következőkre épül:
  • a politikai szabadságjogok korlátozása (pl. egyesülési és gyülekezési jog, véleménynyilvánítás szabadsága);
  • a plurális médiaviszonyok felszámolása;
  • a hatalmi ágak szétválasztásának – úgyis, mint a fékek és ellensúlyok elvének – kiüresítése (itt van szerepe pl. a „baráti vezetők” helyzetbe hozásának);
  • a jogbiztonság követelményének semmibevétele (lásd pl. az egyedi érdekekhez igazított általános normákat, a visszaható hatályú jogalkotást, a törvényi indokolás törvényerőre emelését, az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozását /l. adók és költségvetés/);
  • a „nem baráti” civilszervezetek jogi retorziókkal való fenyegetése;
  • az Alaptörvény szintjére emelt aktuálpolitikai döntések módszere (pl. hajléktalanok jogfosztása alkotmányos szinten);
  • az elfogadott és kihirdetett nemzetközi egyezményekből fakadó jogi követelmények semmibevétele;
  • a közügyek transzparens kezelésének elutasítása (közérdekű adatokat még jogerős ítélet nyomán sem adnak ki);
  • és nem utolsósorban az emberek egyenlő méltóságú személyként való elismerésének kétségbevonása (lásd pl. a szegényellenes döntéseket, vagy hogy a melegek nem alkotnak „családot” a Ptk. szerint).

IV/3. Tömegkommunikáció (propaganda)

  • Nincs meghirdetett és elfogadott kormányprogram, ami jócskán megnöveli a kormány mozgásterét. (2010-ben még volt, de nem sokat törődtek vele.) Számos kormányzati intézkedés váratlanul éri a társadalmat, sőt a közvetlenül érintetteket is, miáltal az ellenállás nehezebben szervezhető meg.
  • A mindennapi politizálás az aktuális érdekeket követi, hiányoznak azok az elfogadott demokratikus értékek, amelyek kiszámíthatóvá, stabillá teszik a politikát. Rendszeresen előfordul ezért, hogy a célszemély(ek)től (pl. hallgató, vendég) függően ugyanarról a témáról ellentétes tartalommal nyilatkoznak. (Igyekeznek mindenkinek azt mondani, amit hallani szeretne.)
  • A tömegkommunikáció uralásával a közvélemény befolyásolása (manipulálása).

„…ne figyeljenek oda arra, amit mondok,
egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok”
(OV 2017. szeptember 6-án)

  1. Közmédia elfoglalása. A közmédiát egyfelől kormánypropaganda tölti ki, másfelől a hatalomnak nem tetsző információkat, véleményeket elhallgatják, a más nézetet képviselők (ellenzékiek) nem kapnak megszólalási lehetőséget. Ellenségkép kialakítása, külső és belső ellenségek felmutatása, amelytől csak a kormány képes megvédeni. Általuk elkövetett szabálytalanságok, törvénytelenségek, erkölcstelenségek rávetítése az ellenzékre (projekció). Végső soron fals vagy eltorzított hírek alapján az általuk sugallt világnézet ráerőltetése a nézőkre, hallgatókra, olvasókra.
  2. A magántulajdonban lévő média ellehetetlenítése, amennyiben nem lojális a hatalomhoz. Állami hirdetések megvonása vagy csöpögtetése feltételekkel. Olyan helyzet kialakítása, hogy az „ellenséges” médiában magáncégek se hirdessenek. A megjelenés (pl. országos lefedettségű rádió működtetése) akadályozása.
  3. Mindenféle érdemi – ellentétes álláspontot képviselő – nyilvános vita megszüntetése. A hatalom képviselői nem hajlandók az ellentétes nézetet képviselő személyekkel nyilvános vitát folytatni. (Megszűnt a választások előtti miniszterelnöki, szakpolitikusi vita. „Ellenséges” médiának nem adnak interjút. Kérdésekre nem válaszolnak, közérdekű információkat eltitkolnak – esetenként bírósági döntés ellenére –, vagy pénzt kérnek érte.)
  4. Némely sajtótájékoztatón – nyilván amikor kínos téma van napirenden – az újságírók nem kérdezhetnek.
  5. A kormány felé irányuló kritikák átértelmezése. : Aki a kormányt támadja (pl. Brüsszel), az Magyarországot támadja. Aki a magyarországi jogállamiságot kétségbe vonja, az valójában bosszút áll azért, mert Magyarország nem támogatja a migrációt. Ha egy magyar ember külföldön kritizálja a kormányt, az hazaáruló.)
  6. Közpénzen ingyenes újságok terjesztése.
  • Társadalmi párbeszéd
  1. Elvi megközelítés: lehetőleg nem tárgyalnak, de ha a tárgyalás elkerülhetetlen, nem engednek, nem egyeznek meg. Meg kell mutatni, hogy amit elhatároznak, annak meg kell történni.
  2. Minden egyeztetés egyedüli célja a kormányzati álláspont elfogadtatása, azaz nem is cél kompromisszum kötése. Az egyeztetésnek tehát csak két eredménye lehet: a kormányzati javaslat elfogadása vagy elutasítása. A javaslat elutasítása azonban a megvalósítását nem akadályozza meg, hacsak olyan tiltakozás (külső erő) nem szerveződik meg, amelyik a hatalmat meggondolásra készteti.
  3. A partnerszervezet gondos kiválasztása, azaz az egyeztetést lehetőleg „baráti” szervezettel folytatják le.
  4. A jogalkotási törvényt időről időre megsértve vagy megkerülve, a készülő jogszabályok egyeztetésére, véleményeztetésére egyáltalán nem kerül sor. Ezzel nemcsak a befolyásolás lehetősége, hanem a részvétel élménye is elvész. Helyette csak a kirekesztettség és tehetetlenség érzete ”jut” annak, aki úgy véli, a közügyek rá is tartoznak.
  5. A társadalmi párbeszéd intézményeinek egyoldalú átalakítása (régiek megszüntetése vagy átformálása, újak létrehozása).
  6. A nyilvánosság kizárása: a média képviselői nem vehetnek részt az egyeztetéseken, tehát nincs lehetőségük azokról tudósítani. Információt – nem mindig – a kormány és/vagy a „baráti” szervezetek illetve média képviselőitől lehet utólag kapni.
  7. A népszavazás intézményének ellehetetlenítése.
  8. Álegyeztetési formák bevezetése: nemzeti konzultáció.

IV/4. Érzelmi kötődés kialakítása

  1. Különböző társadalmi csoportok/intézmények/személyek megnevezése a kormány pozitív törekvéseinek akadályozójaként (bűnbak-képzés). Ebből a szempontból sajátos helyzetet jelent az EU, amelyet a kormány sem megszüntetni, sem elfoglalni nem képes, ezért Brüsszelt a pozitív törekvések bürokratikus akadályozója szerepben állítja pellengérre.
  2. Félelem gerjesztése, majd annak hangoztatása, hogy a kormány/FIDESZ/OV megvéd ezektől a veszélyektől.
  3. OV szupermen szerepének kialakítása (személyi kultusz): ő az, aki mindig a nemzet érdekeit képviseli, tudja a megoldást, és megvéd a ránk leselkedő veszedelmektől. Nem kell közügyekkel foglalkoznunk, bízzuk ezt őrá.
  4. A keresztény hit védelmezője szerep felvétele. Ezen keresztül érzékelteti, hogy ő a „jó”, sőt egy magasabb rendű „jó” képviselője.
  5. Nacionalizmus: a magyarsághoz tartozás beállítása különleges értéknek, a magyarság jelentőségének felnagyítása. A nemzetállam jelentőségének hangsúlyozása az EU-val (Brüsszellel) szemben.
  6. A hatalom azonosítása az országgal: aki a kormányt vagy OV-t támadja, Magyarországot támadja. Aki nem FIDESZ-es, nem lehet hazafi.

 

V. Következtetések

  • A NER állandó mozgásban van:
  1. újabb területeket (intézményeket, jogszabályokat,) formál saját képére, azaz a NER működtetői, haszonélvezői számára;
  2. tulajdont, vagyont szerez a legkülönbözőbb területeken;
  3. függő helyzetbe hoz intézményeket, személyeket;
  4. autonómiákat csökkent;
  5. jelentős ellenállás esetén viszont visszavonul.
  6. Lényege tehát az állandó expanzió. Ennél fogva nem konszolidálható: egyfelől újabb és újabb meghódítandó területekre (intézményekre, tulajdonokra, vagyonokra, pénzeszközökre, lojális személyekre) van szüksége, másfelől viszont „kitermeli” vagy kitalálja saját „ellenségeit” (bűnbak-képzés), akik ellen küzdenie kell. Ezért folyamatos háborút visel az újabb és újabb területek meghódításáért, elnyeréséért – az erőviszonyoktól függően támad, vagy ideiglenesen visszavonul, hogy később, ha alkalom nyílik, újra támadjon (elővegye az ügyet). Ennek érdekében rugalmasan alkalmazza az eszköztár különböző elemeit: helyezi előtérbe, illetve háttérbe azokat. Mindezek következtében erősíti a kohéziót a támogatói, ugyanakkor gyengíti azt a NER-rel egyet nem értők felé; a két tábor között a feszültség folyamatosan növekszik.

Összefoglalóan tehát az állapítható meg, hogy a kormány illetve a NER – elnevezésével ellentétben – nem hogy nem erősíti a társadalmi kohéziót, az emberek illetve csoportok közötti együttműködést, hanem sajnos ellenkezőleg: megosztja a társadalmat, elidegeníti egymástól az embereket. (Pontosabb lenne a Nemzeti Együtt-nem-működés Rendszere elnevezés.) Hosszabb távon nem tartható fenn, nem versenyképes egy olyan rendszer, amelyik csak a társadalom egyik részére épít, a többiek érdekeit, szempontjait viszont figyelmen kívül hagyja. Másképpen fogalmazva: nem keresi meg azokat a kompromisszumokat, amelyek a szereplők számára még kielégítő megoldást nyújtanak (win-win bargaining). Ha pedig egy országon belül az együttműködés tényezői meggyengülnek, az negatívan hat a társadalom és a gazdaság fejlődésére.

 

Melléklet

Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő egy héttel ezelőtti parlamenti akcióját elemezte vasárnapi esti show műsorában Bayer Zsolt és Kocsis Máté, fideszes frakcióvezető. A beszélgetést a 444.hu szúrta ki, és cikkük nyomán változatlan formában közöljük az idézett beszélgetésrészletet.

Bayer Zsolt: „Provokatív lesz az első kérdésem: hogy lehet ezt kibírni úgy, hogy az ember nem ragadtatja el magát… mondjuk akár a fizikai erőszakig? És ezt most nem tréfából kérdezem, halálosan komolyan. Isteni szerencse, hogy én nem vagyok parlamenti képviselő, mert valószínűleg nekem nem menne.

Kocsis Máté: Nagyon nehéz és egyre nehezebb, ez nem titok. A kérdés nem provokatív egyébként, hanem teljesen életszerű, mert az életszerűség azt diktálná, hogy akkor ez következzen, amit mondasz. Két dolog sarkall minket önuralomra mindig: az egyik az, hogy mégiscsak a magyar országgyűlés épületében vagyunk, a nemzet templomában, amit lehet, hogy a velünk szemben ülők nem tartanak tiszteletben, de mi tiszteletben tartjuk. A másik pedig az, ami nem a tisztelet megfontolása okán, hanem a politikai megfontolás okán fogalmazódik meg: hogy pont ez a céljuk.”

„Tehát ők akkor jutnak majd el a céljukig, amikor a legdurvább, legalávalóbb, leggusztustalanabb, legízléstelenebb provokációk nyomán egyszer csak 133 képviselő föláll – egyébként joggal tenné, egyébként most már lassan úgy érzem, hogy joggal tenné – és így rendezné el a sérelmét. Ekkor érnének ők el odáig, addig a célig, ahova vágytak, és nyilván ezt az örömöt nem szabad nekik megadni.”

Népszava, 2019. október 28.