Valójában csak emlékeztető, sokfelé megfordult már ez a videó, legyen itt is. Mi a láncszavazás?
https://www.szabadeuropa.hu/a/valasztasi-csalas-lancszavazas-egyszeruen/31682928.html
Az olvasó tudja, hogy bár teljes erőnkkel törekedni kell rá, a valóságban az esélyek nem egyenlők. Egy elképesztő kutatásra hívom fel a figyelmet:
A fenti kutatás csoportokba osztotta a neveket és megvizsgálta, van-e ennek hatása a társadalmi mobilitásra, vagyis a társadalmi helyzet változására.
„Elsősorban három csoporttal foglalkozunk:
- az első az y-ra végződő családnevűek csoportja. A közhiedelem ezeket a neveket a nemesi származással azonosítja, ami ebben a formában nem állja meg a helyét. Azt viszont sikerült a 18. század elejéig visszamenőleg megmutatnunk, hogy minél magasabb státuszú társadalmi csoportot vizsgálunk, annál gyakoribb volt körükben az y-ra végződő családnév. Vagyis ezek a nevek igenis „előkelőbbek” voltak az átlagnál.
- A második csoport, amelyet vizsgálunk, az összes olyan családnevet tartalmazza, amelyik az elmúlt százötven évben a 20 leggyakoribb családnév közé tartozott (például Balogh, Kiss, Kovács, Nagy, Szabó stb.). Ezek jobbára „családnevesült” ragadványnevek, amelyek foglalkozásra, testi tulajdonságra, származásra utalnak, és a közemberek neveiként jöttek létre (Magyarországon éppúgy, mint más európai országokban).
- Az általunk vizsgált harmadik csoport a roma kisebbséghez köthető családnevek csoportja. Ebbe a csoportba soroltunk minden nevet, amelyet a Családnevek enciklopédiája (Tinta Kiadó, 2010) a roma kisebbséghez köt, illetve azokat a neveket, amelyek társadalmi aránya ezen nevek demográfiai trendjeinek alakulását szorosan követte.”
A kutatás azt igazolja, hogy az „átlagos” és az „y” nevűek közötti konvergencia létezik, a tipikus roma nevek azonban jelentősen, rendszer szerűen lemaradnak. Több izgalmas ábrán láthatjuk, hogy az elit nevek szerinti reprezentációja az orvosegyetemet végzettek körében lassabban, a parlamentben viszont annál viharosabban változik. A szerzők (Gáspár Attila és Pető Rita) szerint: „…a radikális intézményi változások leginkább a felszínen kavarnak nagy vihart, és képesek gyorsan átrendezni a politikai elit összetételét. Ugyanakkor a mélyben zajló társadalmi folyamatok ennél sokkal lassabbak, és nehezebb őket kizökkenteni.”
Igen alapos munkát végzett Fazekas Pálma a magyar egészségügy állapotát bemutató cikkében (https://www.szabadeuropa.hu/a/szamokban-hiaba-a-szazmilliardok-csak-a-penz-nem-gyogyitja-meg-az-egeszsegugyet/31684758.html). El kell olvasni. Nem tudom, használhatjuk-e a „kedvcsináló” kifejezést, inkább a kedv rontásáról, és a hazai egészségügyi mutatók rossz nemzetközi helyezéséről kell beszélni. Fazekas Pálma Sinkó Eszter egészségügyi közgazdász kutatási anyagait is ismerteti.
Pár részlet következik:
„Hogyan mérhető egy ország egészségügyi rendszerének teljesítménye? Több ilyen mutató is van, ami alkalmas lehet ennek megítélésére. Az egyik az úgynevezett elkerülhető halálozások alakulása, ezen belül is a kezelhető halálozások mértéke. Ebben Magyarország nagyon rosszul teljesít, nálunk az uniós átlag csaknem kétszerese a szám. Ebbe a kategóriába tartozik például a későn vagy rosszul felállított diagnózis, vagy az, ha a mentő nem ér ki időben az infarktusos beteghez. És rosszul teljesít az ország az elkerülhető halálozások másik kategóriájában, az úgynevezett prevencióval megelőzhető halálozások számában is, gondolhatunk itt jellemzően az alkoholfogyasztásra, vagy a dohányzásra. Itt azonban Sinkó Eszter szerint már árnyaltabb a kép, hiszen nemcsak az egyén felelősségéről van szó, arról, hogy mennyire törődik az egészségével, hogyan próbál egészségtudatosan élni, hanem arról is, hogy milyen környezetben él, milyen például a levegő minősége, ahol él, hogy tud táplálkozni, és ebben döntő momentum az, milyen anyagi körülmények közepette él, mennyire szegregált közösségben.”
Elég rosszak, de nem párját ritkítóak a csecsemőhalandósági mutatók. Viszont igen rosszak a várakozási mutatók, és a nemzeti jövedelemből is csökkenő, önmagában is alacsony hányadot használunk fel egészségügyi célokra. Külön probléma, hogy a teljes költségben a magánfinanszírozás aránya 35% volt, s ez mára lement 32%-ra, amely még mindig jóval magasabb, mint a WHO által felső korlátnak gondolt 25%.
„(Sinkó Eszter) szerint …a pandémiára való hivatkozással gyakorlatilag a Belügyminisztérium irányítása alá került az egészségügy, az Emmi legfeljebb csak cizellálni tudja a döntéseket. Néhány területen van csak befolyásolási lehetősége, de például az Országos Kórházi Főigazgatóság (OKFŐ), amelynek az a dolga, hogy a kórházakat irányítsa, egyértelműen a BM irányítása alatt működik. Az Emmin belül működő egészségügyért felelős államtitkárság gyakorlatilag nem jelenik meg a sajtóban. Nincs hozzá köthető döntés, ami Sinkó Eszter szerint rendkívül méltánytalan helyzet.”
A cikk felsorolja a pozitív kezdeményezéseket. Szembe kell azonban nézni a lehangoló tényekkel is. Ilyenek az alacsony élettartam az európai átlaghoz képest. A hagyományos problémákkal (az oktatáshoz és más ágazatokhoz hasonlóam) a kormány erőteljes központosítással reagált. A központban azonban nem volt meg (talán meg sem teremthető) a szükséges irányítási képesség. „A szakma által sokat bírált döntés volt az 1991-ben létrehozott Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat megszüntetése 2017. március 31-én. A hivatalos indoklás szerint az államigazgatás hatékonyabbá tétele volt a cél. Az ÁNTSZ járványügyi és közegészségügyi feladatokat látott el, de feladata volt az egészségügyi ellátás szakfelügyelete is. A szakmai szervezetet ugyan sokat bíráltak, és Sinkó Eszter szerint is reformra szorult, de beszántása és feladatainak szétszórása helyett innovációra, korszerűbb működési logikára lett volna szükség. Az állam azonban úgy döntött, hogy a feladatok kerüljenek a kormányhivatalokhoz. (Sinkó szerint) a kormányhivatalokban huszonötödrangú szempont, hogyan működnek a helyi népegészségügyi szolgáltatások. Ráadásul annyira rosszul fizetik a kormányhivatalokban dolgozókat, hogy hagyják el a szakemberek ezt a területet. Jó néhány járás esetében szinte nincs senki, aki tudná engedélyezni az egészségügyi intézmények működését. Nagyon komoly a probléma. Az egészségügyi irányítás rendszeréről az elmúlt tizenkét évet áttekintve azt mondhatjuk, hogy szétesett.”
A magyar egészségügy kórházcentrikus, ami – az alulfinanszírozottsággal párosulva – fontos oka a romló teljesítménynek. Sinkó Eszter szerint, noha nehezen megállapítható, hogy mikor elégséges az anyagi forrás egy rendszer működtetéséhez, az kimondható, hogy a jövőben a kormánynak legalább ötszázmilliárd forintot, tehát plusz egyszázalékos GDP-arányos közkiadást bele kell raknia a rendszerbe. Műtétek maradnak el amiatt, hogy nem tudnak anesztéziát biztosítani, és nincs, aki ápolja a betegeket. A nővérfronton, a szakember szerint nagyon komoly bérfejlesztést kell végrehajtani. Míg más országokban egy szakdolgozó fizetésének durván két, két és félszerese az orvosi átlagbér, Magyarországon ez az arány már egy a négyhez. Tehát négyszer annyit keresnek a szakorvosok, mint amennyit a nővérek. Ekkora különbség önmagában is feszültséget gerjeszt. Sinkó Eszter szerint az eddigi kormányzati erőfeszítések ezen a téren nem elegendők, radikális beavatkozásra van szükség.”
Brutális várólisták alakulnak ki, és fontos területeken nincs még alternatív magánegészségügyi kínálat (onkológia, szívsebészet, stroke-ellátás). Ehhez tőkeberuházásra és magánegészségügyi finanszírozásra (pl. biztosítás) van szükség.