Blog

25 febr
0

Gazdasági szakmai dokumentumok

Karsai Gábor: A hibás válságkezelés és a választási költekezés zsákutcájába kerültünk (2022.február 17.)

Herczog László: Mégis, ki vette el a nyugdíjakat? (2022.02.05.)

Miklós László: A rezsicsökkentés megtartása csapda, bemutatunk egy ésszerű kiutat (2022. 01. 20.)

Karsai Gábor:  A következő kormányra hagyott örökség  (2021. 12. 1.)

Kocsis Imre: Iciri-piciri megjegyzés az adórendszer átalakításához

Csillag István: Az Apokalipszis lovasai I-IV. (Népszava, 2021. november)

Miklós László: Rövidtávú a gázválság, vagy egy új korszak kezdetét jelzi? (2021. 11 14.)

Varga-Mihaly: Tájékoztató az adósságszabály teljesüléséről (2021. 11 14.)

Bojár Gábor: Hozzászólás a gazdasági programhoz vállalkozói szemmel

Győrffy Dóra: Felzárkózási pályák két válság között (2021. január)

Herczog László: Színlelni boldog jogállamot – Együttműködés és NER (Népszava, 2019. 10. 28.)

 

Bővebben
22 febr
0

Jól-léti videók

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bővebben
22 febr
0

Tömpe István: A váltás és a változás nehézségeiről

A kedves olvasót kevéssé felzaklató témával kezdünk, azzal ugyanis, hogy „…sok NER-es maradvánnyal kellene együtt élnie az ellenzéknek, ha nyerne, de nem sikerülne kétharmadot szereznie.” (https://444.hu/2022/02/08/sok-ner-es-maradvannyal-kellene-egyutt-elnie-az-ellenzeknek-ha-nyerne-de-nem-sikerulne-ketharmadot-szereznie), hiszen legtöbbünk ezt már ismeri. E sorok írója azonban úgy véli, hogy a NER leváltásának első lépése a választási győzelem, és aztán sokat és közösen dolgozni egy új rendszerért. Ám az állam sem béna kacsa, fontos képességei vannak (költségvetés pl. nem kétharmadok törvények területei) a kezében. Az idézet cikkben az ellenzéki sajtótájékoztatók aktuális darabjáról van szó.

Mindehhez kapcsolódik a Magyar Narancs (2022.02.09) cikke is, amelyben Polyák Gábor, az ellenzék médiapolitikusa fejti ki álláspontját.

https://magyarnarancs.hu/belpol/egy-uj-csatorna-es-kozszolgalatinak-hivja-magat-245889#:~:text=Interj%C3%BA,hozni%20%C3%BAjakat%20is.

Az ellenzék médiatörekvései egyszerűek, természetesek- ám meglehetősen nehéz megvalósítani. Polyák Gábor szerint „Az a kényelmes helyzet, ha megvan a kétharmad és lehet álmodni, de a média az a terület, ahol egyébként is lehet változtatni. Persze, lesznek dolgok, amelyek fájdalmasan változatlanok maradnak, mint a közmédia alapstruktúrája. De önmagában azzal, hogy nem a Fidesz kormányoz, és a politikusok és a hatóságok vezetői nem úgy kezelik az újságírót, mint ellenséget, már sokat nyerünk. A program első része arról szól, hogyan lehet az információt elérhetőbbé tenni. Ez sokszor nem is a szabályozáson múlik, hanem a politikai kultúra változásán: nem futok el az újság­író elől, az adatigénylésnél nem várom meg a határidőt, hanem amint tudom, kiadom az adatot.” Idősebbek emlékeznek arra, hogy a rendszerváltást megelőzően miként szabadult fel a sajtó és a televízió, ömlött felénk a hír, a történelem újdonságnak tetszett. A fiatalok remélhetően megérnek még egy ilyen felszabadító érzést. Az odavezető utat illetően pedig olvassák Polyák Gábor írásait. Akit a téma részletesebben érdekel, remélem, sokan vannak, ők ezen a honlapon érdekes beszélgetést láthatnak Vicsek Ferenc és Polyák Gábor között, amelyhez Sermer Ádám képviselőjelölt is hozzászólt.

A váltás és a változás nehézségeiről szól Szűcs Zoltán Gábor jegyzete a Szeged.hu felületén (2022.02.08. https://szeged.hu/cikk/a-hit-a-mitosz-a-kepzelet-vege-szucs-zoltan-gabor-jegyzete). A választás nehézségéről, bonyolultságáról és felelősségéről is ír.  Nem csak az ellenzék szakpolitikáján, pontosabban ilyen politikák ígéretén múlik a váltás- „Az elmúlt tizenkét év karakteres fideszes szakpolitikái közül vajmi keveset találhatnánk meg a 2010-es választási programjukban, a későbbiekben meg a világon semmit, ugyanis: 2010 óta nincs fideszes választási program! Nem szavazhattunk tehát eddig szakpolitikai ígéretekre, csak homályos víziókra, metaforákra, egyéb retorikai eszközökre (sőt, újabban emojikra), állítólagos teljesítményekre (amik aztán vagy igazak, vagy nem), és egy büszkén felvállalt irracionális hitre a karizmatikus vezetőben. Az ellenzék persze tehetne mást, mint a Fidesz (tesz is, sőt, ha akarna, se tudná ugyanazt tenni) és nem állítom azt se, hogy a Fidesz jól tette, amit eddig tett, de ettől még tény marad, hogy a valóságban nekünk, választóknak messze nem olyan fontosak a szakpolitikai ígéretek ahhoz, hogy el tudjunk képzelni egy lehetséges, kívánatos jövőt, mint azt esetleg gondolni lehetne.

Akárhogy is van, a mi magunk állampolgári felelőssége letagadhatatlan, és mivel a mi szavazatunk fog április 3-án dönteni, a felelősség egészen kivételes. A legfontosabb dolog, ami rajtunk múlik, hogy képesek vagyunk-e megszabadulni a Fidesz kreálta mítoszok rabságából.

  • Hogy el tudunk-e képzelni egy olyan életet, amiben nem a „rezsicsökkentéshez” ragaszkodunk, hanem, hogy valóban keveset fizessünk.
  • Hogy el tudunk-e képzelni egy világot, amelyben a nyugdíjakat nem „védik meg”, hanem csak nem veszik el tőlünk és hagyják gyarapodni (esetleg még bátorítják is) a nyugdíjcélú megtakarításainkat.
  • Hogy lehetségesnek tartjuk-e, hogy nem manipulatív „nemzeti konzultációkkal” próbálják legitimálni a döntéseiket, hanem nyíltan felvállalják a döntési felelősséget vagy ha azt gondolják, nekünk kell dönteni, akkor viszont népszavazást írnak ki.
  • Hogy nem kérünk a „világ legsikeresebb járványkezeléséből”, hanem szembenézünk a valósággal.
  • Hogy a „világraszóló gazdasági sikertörténet” helyett képesek vagyunk-e tudni, mi történik valójában a gazdaságban?
  • Hogy nem elégszünk meg azzal, hogy az egészségügy pazarul helytállt a járványban, hanem tudni akarjuk a valóságot?
  • Hogy elhisszük-e, hogy elegendő tanár van az iskolákban és a KLIK egy sikertörténet vagy képesek vagyunk együtt élni az igazsággal, legyen az bármilyen nehéz?
  • Hogy szemünk se rebben attól, hogy példátlanul drágán épülnek nálunk az autópályák vagy merünk-e hinni egy világban, ahol nálunk is csak annyiba kell kerülnie, mint a többi EU-tagállamban?
  • Hogy normálisnak fogadjuk-e el egy kifejezetten szekuláris társadalomban, hogy az iskolákat, szociális intézményeket tömegesen játszották át egyházaknak, s velük hatalmas állami erőforrásokat vagy merünk hinni abban, hogy az államnak alapvető feladata lenne, hogy ezeket a feladatait ellássa.
  • Hogy semmi furcsát nem találunk abban, hogy a miniszterelnök kollégiumi szobatársa nyerjen évekig szinte minden közbeszerzést, aztán, mikor ők összevesznek, akkor meg a gyerekkori barátja, meg a családtagjai vagy el merünk-e képzelni egy országot, ahol az állami pénz nem a hatalmon lévők pénze?
  • Hogy beletörődünk, hogy emberi ésszel felfoghatatlan összegek mennek egy stadionépítésekre, élsportra, ahelyett, hogy elképzelnénk egy országot, ahol a testmozgás a széles tömegek aktívan űzött szenvedélye?
  • Hogy elég-e nekünk, ha plakátokon azt olvassuk, hogy melyik híres ember, tudós, művész volt magyar származású vagy olyan országot akarunk, ahol az ország jelentős része nem válik funkcionális analfabétává vagy írástudóknak meg nem kell külföldön karriert csinálniuk?
  • Hogy tényleg attól vagyunk boldogok, ha simán összemossák a pedofíliát a homoszexualitással, ha „megvédenek” minket saját szövetségeseinktől, az EU-tól (amelynek minden döntéshozó intézményében ott ülünk és szavunk van), a NATO-tól, viszont alázatos tisztelettel beszélünk autoriter rezsimek vezetőivel vagy szeretnénk egy valóban büszke, öntudatos, értékeihez ragaszkodó országban élni?”
  • Hogy az „egykulcsos adót” fetisizáljuk inkább vagy elhisszük a tényeket és elfogadjuk, hogy az egykulcsos adó valójában sokakat rosszabb helyzetbe hozott?
  • Hogy hiszünk-e a mitikus „határkerítés”-ben, meg rettegünk-e a „migránsoktól” vagy észrevesszük a kormány tényleges politikájának ellentmondásait és a tömegesen behozott vendégmunkásokat vagy a tízezreket elérő bevándorlási kötvényekben lévő bizniszt?
  • Hogy abban hiszünk-e, hogy az „egészség nem üzlet” vagy hajlandók vagyunk rájönni, hogy az elmúlt tizenkét évben a rezsimhez közelálló vállalkozók hatalmas magánegészségügyi intézményrendszert alakítottak ki?
  • Elfogadjuk-e, hogy a kormánynak fontos a múlt, a hagyomány, a nemzeti örökség vagy észrevesszük-e azt a pusztítást, ami ezen a területen végbement az elmúlt években az intézményrendszerben?
  • Elhisszük-e, hogy a park az egy nagyrészt lebetonozott, murvával felszórt, virágágyásokkal és nemzeti zászlókkal díszített, mélygarázsra épített, 30 milliárdos fölösleges és műszakilag nem kifogástalan épületekkel teleszórt valami vagy el merünk-e képzelni erdőket, mezőket, szabadon hagyott tereket?
  • Lelkesen bólogatunk a miniszternek, hogy az idei választásokra küldendő EBESZ misszió teljesen „rutineljárás” vagy felfigyelünk rá, hogy ilyen EU tagállamban utoljára 2013-ban, Bulgáriával történt meg?
  • Rettegünk inkább „Gyurcsánytól” vagy elképzelünk egy országot, ahol az igazságügyi államtitkárt nem vádolják azzal a hatóságok, hogy forint tízmilliókat kapott a bírósági végrehajtói kar elnökétől mindenféle gyanús ügyekben?
  • Abban hiszünk-e, hogy nálunk nem vészesen magas az infláció vagy szeretnénk olyan országban élni, ahol akkor nincs magas infláció, amikor nem kell hatósági árstoppot bevezetni az elszabadult áremelkedés miatt?

Egy héttel ezelőtti Olvasónaplóban már ismertettem a Szabad Európában Fazekas Pálma tollából megjelent cikket, amelyben – egyebek mellett – az ismert kutató, Sinkó Eszter megállapításait írja le. Ma újabb cikket teszek hozzá (Fazekas Pálma), ez alkalommal az ugyancsak ismert dr. Kunetz Zsombor megállapításait ismerteti.

Némi szomorúsággal ugyanezt tesszük.

Dr. Kunetz Zsombor szerint nincs olyan szegmense a hazai egészségügynek, amely az elmúlt tizenkét évben fejlődött volna, a döntések hiányát vagy a rossz döntések hatását pedig felerősítette a világjárvány. A szakértő szerint csak a társadalom tudja kikényszeríteni a változást abban az országban, ahol tizenkét éve úgy nyer választást a Fidesz, hogy nincs egészségügyiprogramja. Dr. Kunetz Zsombor szerint nincs olyan szegmense a hazai egészségügynek, amely az elmúlt tizenkét évben fejlődött volna, a döntések hiányát vagy a rossz döntések hatását pedig felerősítette a világjárvány. A szakértő szerint csak a társadalom tudja kikényszeríteni a változást abban az országban, ahol tizenkét éve úgy nyer választást a Fidesz, hogy nincs egészségügyi programja…az elmúlt tizenkét évben egyértelműen romlott az egészségügy állapota, és ez nem csak a pandémia számlájára írható. Természetesen igaz, hogy a járvány felnagyította a gondokat, sőt sokat rontott is a helyzeten, de már a járvány kitörése előtt érezhető volt, hogy muszáj kezdeni valamit az egészségüggyel, mert nagyon nagy baj van. A szakember szerint voltak ugyan kísérletek az elmúlt tizenkét évben arra, hogy felszámolják az ellátórendszerben a strukturális problémákat és hiányosságokat, de hiányzott a politikai akarat. Mindenki számára nyilvánvaló most is és nyilvánvaló volt az elmúlt években is, hogy például a jelenlegi fekvőbeteg-struktúrát nem lehet fenntartani, nincs hozzá megfelelő mennyiségű humán erőforrás.”

Az Olvasónapló szerkesztője, százezer társával együtt sokszor megtapasztalta ember és eszköz végzetes fáradását az egészségügyben. A cikk szerint „.. a helyzet drámaiságát jól jellemző példaként említi a szakember a 2019 júniusában bekövetkező, nagy sajtónyilvánosságot kapó esetet, amikor meghalt a Péterfy Sándor Utcai Kórház tapasztalt érsebésze, aki a halála előtt hónapokon át egyedül, havi harmincnapos készenlétben látta el a baleseti központ ügyeletét, halálával pedig instabillá vált az akut érbetegek ellátása a fővárosban. A Nemzeti Népegészségügyi Központ (NNK) tagadta, hogy gond lenne, és közleményben állította, hogy a sajtóhírekkel ellentétben biztosított és zavartalan az akut érbetegek ellátása a fővárosban, a rendszer jól működik.”

Ez azonban nem igaz, súlyos ellátási nehézségek léptek fel.

„…az orvoshiány miatt 2021 júliusában ideiglenesen megszűnt egy egész megye baleseti ellátása Zalaegerszegen, és gyakran érkeztek hírek ideiglenes vagy tartós osztálybezárásokról az országban a humánerőforrás-hiány miatt.”

Nem új a jelenség. „Dr. Kunetz Zsombor, aki 1995 óta foglalkozik mentéssel, hozzáteszi, az egészségügyi szakdolgozók hiánya a 2010-es évek előtt is valós probléma volt. Alulfizetett volt a szakdolgozói állomány és az orvosok is, mindent uralt a paraszolvencia. Ezt a helyzetet fejelte meg a Fidesz-kormányok alatt az alkalmatlan vezetői réteg kinevezése.”

„Nagyon sokan mentek el a pályáról szakdolgozói szinten is. Példaként azt a 2017-es esetet említi a szakember, amikor egy teljes osztályt kellett átmenetileg bezárni a dél-pesti kórházban, mert az ápolók és a nővérek a magasabb fizetés miatt inkább az új soroksári IKEA bútoráruházban vállaltak munkát. Mint mondja, a nővérek, szakápolók fizetése olyan alacsony és olyan méltatlan körülmények között dolgoznak – ez igaz az infrastruktúrára ugyanúgy, mint a rendszer humánerőforrásmenedzsment-szemléletére –, hogy nincs mit csodálkozni a tömeges elvándorláson.”

Csillag István nemrég beszélgetett Bánó Andrással és Bolgár Györggyel, ajánlom figyelmükbe (https://www.youtube.com/watch?v=RUGhO7eMP7E). Ebben a beszélgetésben erről esik szó:

  • Miért Iványi Gábor fejezi ki köztársasági elnök jelöltként a nemzet egységét, erkölcsiségét?
  • Miért távolodott el a bona fide-től (jó szándék) a Fidesz és miért követi el a joggal való visszaélést folytatólagosan, üzletszerűen, nyereségvágyból, bűnszervezetben?
  • Miért vannak az ellenzék pártjai csapdában?
  • Milyen is az ellenzék – „majd fogni kap egy vajszínű árnyalatot” (Esterházy Péter) gazdaságpolitikája?
  • Milyen energiapolitika vezetett el a mai orosz függőséghez?
  • Ki lehet-e szabadulni az orosz csapdából Ukrajna kapcsán, jó alap-e az 1991-es barátsági szerződés?

Kóczé Angéla súlyos kritikát fogalmaz meg cikkében: miért van ilyen kevés magasan képzett roma? (2022. 02. 11.) https://ujnepszabadsag.com/2022/02/11/szaz-romabol-egy-diplomas/

„Miért van ilyen kevés sikeres, magasan képzett roma? Ezt a kérdést vagy ennek különböző változatait szinte minden rendszerváltás utáni kormány és politikai párt megfogalmazta. A kormányok nagy egyetértésben a kutatókkal és a civil szervezetekkel rájöttek, hogy a „romák jövőjének záloga az oktatásban rejlik”. Ennek ellenére még mindig nem jutottunk el odáig, hogy a hátrányos helyzetű, rasszizált romák tömeges társadalmi (felfelé) mobilitása javuljon. Természetesen ismerjük a különböző, projekt szerűen működő ösztöndíj és tanoda programokat, amelyeket a különböző kormányzatok és civil szervezetek támogattak és jelenleg is támogatnak. Továbbá az európai uniós forrásokból segített roma szakkollégiumi rendszert, ahol a felsőoktatásban tanuló roma fiatalok szakmai patronálása mellett „segítik a cigány kultúra elmélyítését és keresztény erkölcsi értékek” elsajátítását. Ezek valóban nagyon fontos kezdeményezések, azonban a roma tanulók jelentős többsége még mindig kimarad ezekből az esélyegyenlőséget biztosító oktatási programokból. S ezért szinte láthatatlanok a magyar felsőoktatásban, kutatás-fejlesztési, vagy akár az üzleti és a banki szférában.

Több elemző is úgy véli, hogy a romák leszakadásának és kirekesztettségének egyik legfontosabb oka a nagyon alacsony iskolai végzettség. A Népszámlálás 2011-es adatai szerint a 15 évesnél idősebb romák 58 százaléka legfeljebb általános iskolát végzett, további negyedük–ötödük be sem fejezte a 8 általánost, azaz a roma népesség négyötöde legfeljebb alapfokú végzettségű. A romák öt százalékának a legmagasabb befejezett iskolai végzettsége érettségi, és csupán 1 százalékuknak van diplomája. A nők körében ennél még rosszabb a helyzet: negyedük nem fejezte be az általános iskolát, szemben a férfiak egy ötödével; a legfeljebb 8 osztályt végzettek, illetve a szakmunkás végzettséggel rendelkezők körében 3, illetve 7 százalékponttal maradnak el a férfiaktól.

Szinte minden oktatáskutató és oktatási szakember egyetért abban, hogy a hátrányos helyzetű roma származású gyerekek esélyegyenlőségének, iskolai sikerességének megteremtéséhez a hozzáférhető és lehető legjobb minőségű oktatás, a modern technológiáknak megfelelő készségek legmagasabb szintű elsajátítása szükséges. Kutatások azt igazolják, hogy az általános iskolát végzett magyar diákok eredményeit leginkább az határozza meg, hogy milyen a családok szociális és gazdasági helyzete, illetve hogy az ország/település melyik részén jártak iskolába. Az oktatási rendszer, amely arra hivatott, hogy lehetőséget és felemelkedést biztosítson azoknak, akiknek ez az egyedüli esélyük kitörni a generációs mélyszegénységből és a faji kirekesztettségből, inkább a hátrányok és a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődését biztosítja.

Ennek a diszkriminatív, szelektív és igazságtalan oktatási rendszernek a megváltoztatásához nem projektszerű, hanem strukturális, társadalmi mobilizációt elősegítő oktatáspolitikai beavatkozások és reformok szükségesek. Sikeres, magasan képzett romák akkor fognak tömegesen megjelenni, amikor a kormányok nem önző érdekek mentén meghatározott, rövidtávon elérhető sikereket hajszolnak, hanem mernek befektetni a hosszútávon megtérülő humán tőkébe.”

Bővebben
22 febr
0

Tömpe István: Választásokról

Valójában csak emlékeztető, sokfelé megfordult már ez a videó, legyen itt is. Mi a láncszavazás?

https://www.szabadeuropa.hu/a/valasztasi-csalas-lancszavazas-egyszeruen/31682928.html

Az olvasó tudja, hogy bár teljes erőnkkel törekedni kell rá, a valóságban az esélyek nem egyenlők. Egy elképesztő kutatásra hívom fel a figyelmet:

https://www.portfolio.hu/krtk/20220130/kutatas-bizonyitja-ha-igy-vegzodik-a-vezetekneved-nagyobb-esellyel-tartozol-az-elithez-magyarorszagon-523525?utm_source=projectagora&utm_medium=contentdiscovery

A fenti kutatás csoportokba osztotta a neveket és megvizsgálta, van-e ennek hatása a társadalmi mobilitásra, vagyis a társadalmi helyzet változására.

„Elsősorban három csoporttal foglalkozunk:

  • az első az y-ra végződő családnevűek csoportja. A közhiedelem ezeket a neveket a nemesi származással azonosítja, ami ebben a formában nem állja meg a helyét. Azt viszont sikerült a 18. század elejéig visszamenőleg megmutatnunk, hogy minél magasabb státuszú társadalmi csoportot vizsgálunk, annál gyakoribb volt körükben az y-ra végződő családnév. Vagyis ezek a nevek igenis „előkelőbbek” voltak az átlagnál.
  • A második csoport, amelyet vizsgálunk, az összes olyan családnevet tartalmazza, amelyik az elmúlt százötven évben a 20 leggyakoribb családnév közé tartozott (például Balogh, Kiss, Kovács, Nagy, Szabó stb.). Ezek jobbára „családnevesült” ragadványnevek, amelyek foglalkozásra, testi tulajdonságra, származásra utalnak, és a közemberek neveiként jöttek létre (Magyarországon éppúgy, mint más európai országokban).
  • Az általunk vizsgált harmadik csoport a roma kisebbséghez köthető családnevek csoportja. Ebbe a csoportba soroltunk minden nevet, amelyet a Családnevek enciklopédiája (Tinta Kiadó, 2010) a roma kisebbséghez köt, illetve azokat a neveket, amelyek társadalmi aránya ezen nevek demográfiai trendjeinek alakulását szorosan követte.”

A kutatás azt igazolja, hogy az „átlagos” és az „y” nevűek közötti konvergencia létezik, a tipikus roma nevek azonban jelentősen, rendszer szerűen lemaradnak. Több izgalmas ábrán láthatjuk, hogy az elit nevek szerinti reprezentációja az orvosegyetemet végzettek körében lassabban, a parlamentben viszont annál viharosabban változik. A szerzők (Gáspár Attila és Pető Rita) szerint: „…a radikális intézményi változások leginkább a felszínen kavarnak nagy vihart, és képesek gyorsan átrendezni a politikai elit összetételét. Ugyanakkor a mélyben zajló társadalmi folyamatok ennél sokkal lassabbak, és nehezebb őket kizökkenteni.”

Igen alapos munkát végzett Fazekas Pálma a magyar egészségügy állapotát bemutató cikkében (https://www.szabadeuropa.hu/a/szamokban-hiaba-a-szazmilliardok-csak-a-penz-nem-gyogyitja-meg-az-egeszsegugyet/31684758.html). El kell olvasni. Nem tudom, használhatjuk-e a „kedvcsináló” kifejezést, inkább a kedv rontásáról, és a hazai egészségügyi mutatók rossz nemzetközi helyezéséről kell beszélni. Fazekas Pálma Sinkó Eszter egészségügyi közgazdász kutatási anyagait is ismerteti.

Pár részlet következik:

„Hogyan mérhető egy ország egészségügyi rendszerének teljesítménye? Több ilyen mutató is van, ami alkalmas lehet ennek megítélésére. Az egyik az úgynevezett elkerülhető halálozások alakulása, ezen belül is a kezelhető halálozások mértéke. Ebben Magyarország nagyon rosszul teljesít, nálunk az uniós átlag csaknem kétszerese a szám. Ebbe a kategóriába tartozik például a későn vagy rosszul felállított diagnózis, vagy az, ha a mentő nem ér ki időben az infarktusos beteghez. És rosszul teljesít az ország az elkerülhető halálozások másik kategóriájában, az úgynevezett prevencióval megelőzhető halálozások számában is, gondolhatunk itt jellemzően az alkoholfogyasztásra, vagy a dohányzásra. Itt azonban Sinkó Eszter szerint már árnyaltabb a kép, hiszen nemcsak az egyén felelősségéről van szó, arról, hogy mennyire törődik az egészségével, hogyan próbál egészségtudatosan élni, hanem arról is, hogy milyen környezetben él, milyen például a levegő minősége, ahol él, hogy tud táplálkozni, és ebben döntő momentum az, milyen anyagi körülmények közepette él, mennyire szegregált közösségben.”

Elég rosszak, de nem párját ritkítóak a csecsemőhalandósági mutatók. Viszont igen rosszak a várakozási mutatók, és a nemzeti jövedelemből is csökkenő, önmagában is alacsony hányadot használunk fel egészségügyi célokra. Külön probléma, hogy a teljes költségben a magánfinanszírozás aránya 35% volt, s ez mára lement 32%-ra, amely még mindig jóval magasabb, mint a WHO által felső korlátnak gondolt 25%.

„(Sinkó Eszter) szerint …a pandémiára való hivatkozással gyakorlatilag a Belügyminisztérium irányítása alá került az egészségügy, az Emmi legfeljebb csak cizellálni tudja a döntéseket. Néhány területen van csak befolyásolási lehetősége, de például az Országos Kórházi Főigazgatóság (OKFŐ), amelynek az a dolga, hogy a kórházakat irányítsa, egyértelműen a BM irányítása alatt működik. Az Emmin belül működő egészségügyért felelős államtitkárság gyakorlatilag nem jelenik meg a sajtóban. Nincs hozzá köthető döntés, ami Sinkó Eszter szerint rendkívül méltánytalan helyzet.”

A cikk felsorolja a pozitív kezdeményezéseket. Szembe kell azonban nézni a lehangoló tényekkel is. Ilyenek az alacsony élettartam az európai átlaghoz képest. A hagyományos problémákkal (az oktatáshoz és más ágazatokhoz hasonlóam) a kormány erőteljes központosítással reagált. A központban azonban nem volt meg (talán meg sem teremthető) a szükséges irányítási képesség. „A szakma által sokat bírált döntés volt az 1991-ben létrehozott Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat megszüntetése 2017. március 31-én. A hivatalos indoklás szerint az államigazgatás hatékonyabbá tétele volt a cél. Az ÁNTSZ járványügyi és közegészségügyi feladatokat látott el, de feladata volt az egészségügyi ellátás szakfelügyelete is. A szakmai szervezetet ugyan sokat bíráltak, és Sinkó Eszter szerint is reformra szorult, de beszántása és feladatainak szétszórása helyett innovációra, korszerűbb működési logikára lett volna szükség. Az állam azonban úgy döntött, hogy a feladatok kerüljenek a kormányhivatalokhoz. (Sinkó szerint) a kormányhivatalokban huszonötödrangú szempont, hogyan működnek a helyi népegészségügyi szolgáltatások. Ráadásul annyira rosszul fizetik a kormányhivatalokban dolgozókat, hogy hagyják el a szakemberek ezt a területet. Jó néhány járás esetében szinte nincs senki, aki tudná engedélyezni az egészségügyi intézmények működését. Nagyon komoly a probléma. Az egészségügyi irányítás rendszeréről az elmúlt tizenkét évet áttekintve azt mondhatjuk, hogy szétesett.”

A magyar egészségügy kórházcentrikus, ami – az alulfinanszírozottsággal párosulva – fontos oka a romló teljesítménynek. Sinkó Eszter szerint, noha nehezen megállapítható, hogy mikor elégséges az anyagi forrás egy rendszer működtetéséhez, az kimondható, hogy a jövőben a kormánynak legalább ötszázmilliárd forintot, tehát plusz egyszázalékos GDP-arányos közkiadást bele kell raknia a rendszerbe. Műtétek maradnak el amiatt, hogy nem tudnak anesztéziát biztosítani, és nincs, aki ápolja a betegeket. A nővérfronton, a szakember szerint nagyon komoly bérfejlesztést kell végrehajtani. Míg más országokban egy szakdolgozó fizetésének durván két, két és félszerese az orvosi átlagbér, Magyarországon ez az arány már egy a négyhez. Tehát négyszer annyit keresnek a szakorvosok, mint amennyit a nővérek. Ekkora különbség önmagában is feszültséget gerjeszt. Sinkó Eszter szerint az eddigi kormányzati erőfeszítések ezen a téren nem elegendők, radikális beavatkozásra van szükség.”

Brutális várólisták alakulnak ki, és fontos területeken nincs még alternatív magánegészségügyi kínálat (onkológia, szívsebészet, stroke-ellátás). Ehhez tőkeberuházásra és magánegészségügyi finanszírozásra (pl. biztosítás) van szükség.

Bővebben
22 febr
0

Herczog László: Színlelni boldog jogállamot – Együttműködés és NER (Népszava, 2019. október 28.)

A tudni vágyó nem akkor nem lép
szívesen az igazság vizébe,
ha piszkos, hanem ha sekély.
(F. Nietzsche)

Az itt következő írás egy vázlat a Nemzeti Együttműködés Rendszerének értelmezéséről. Vázlat, mert a célom csupán a rendszer logikájának a bemutatása anélkül, hogy a részletekre kitérnék. Tudatosan nem foglalkozom mások – így a NER alkotóinak – értelmezésével, nemzetközi összefüggésekkel. Nem írok, mert nem akarok írni arról, hogy ez a rendszer hova vezet, milyen következmények lehetségesek; arról pedig különösen nem, mi lenne jó helyette, hogyan lehetne egy új demokráciát építeni; milyen az ellenzék; minderre hogyan reagálnak az emberek és miért; milyen feszültségek terhelik a társadalmat. Mindössze egyetlen kérdésre kívánok tömören válaszolni: mi a NER lényege, és ezt rendszer-szemléletben bemutatni.

Miután a rendszer neve Nemzeti Együttműködés Rendszere, érdemes némi elemzést megkísérelni magáról az együttműködés fogalmáról, tartalmáról is – hogy aztán tükörként tartsuk a NER elé.

Gondolatok az együttműködésről

  1. Az ember csoportban él. A csoportban, sőt csoportokban élés – hiszen egy ember sok csoportnak lehet egyidejűleg a tagja – azzal jár, hogy kapcsolatba kerülünk más emberekkel. Ez a kapcsolat lehet
    • szövetséges – amikor a felek segítik egymást;
    • ellenséges – amikor a felek akadályozzák a másik felet;
    • közömbös – amikor a felek sem nem segítik, sem nem akadályozzák a másik felet.

Ebből következően az emberek egyfelől versenyeznek, másfelől együttműködnek egymással.

Céljaink megvalósítása során gyakran szembe kell néznünk azzal, hogy ugyanazt a célt más is el akarja érni. Az életünket átszövi a verseny. A verseny tipikus konfliktus-szituáció. Egy tisztességes verseny egyenlő feltételeket feltételez. A valóságban azonban a feltételek ritkán egyenlők. A különbségek már a születéskor szembeszökőek: eltérő a családok vagyoni, egzisztenciális, kulturális helyzete (és akkor az esetleges magzati ártalmakról még nem beszéltünk).

Csoportban állatok is élnek, ennyiben a jelenség nem új. A csoportban élés azonban az embernél kialakított egy új képességet: az együttműködés képességét. Mégpedig oly módon, hogy amíg az állat csak azokkal képes együttműködni, akiket ismer, az ember ismeretlenekkel is képes együttműködő csoportot képezni. Ezt pedig az a – csupán az emberre jellemző – képessége tette lehetővé, hogy az ember a valóságban nem létező dolgokat, összefüggéseket, történeteket, így hiedelmeket, mítoszokat, eszméket, ideológiákat is képes elképzelni, kitalálni és megismertetni másokkal. A közös hiedelmek, eszmék (pl. egy vallás) pedig megalapozzák egy csoport létrejöttét és fennmaradását éppen a csoport tagjainak együttműködése révén.

  1. Mitől válik egy csoport csoporttá, azaz melyek azok az ismérvek – csoportképző tényezők –, amelyek alapján csoportról beszélhetünk? Általánosságban annyit mondhatunk, hogy csoportképző tényező(k)nek azt tekinthetjük, ami a csoport valamennyi tagjára érvényes.

A csoport kohéziójának a karakterét valamilyen közösen vallott érték, cél, körülmény, illetve érdek adja meg. Így csoportképző ismérv lehet a rokoni kapcsolat, a közös terület illetve közigazgatás, a közös tulajdon, meghatározott céllal létrejött szervezethez való tartozás (munkahely, egyesület, klub, párt, érdekképviselet, vallási közösség stb.) és végül a semmilyen jogi tartalommal nem rendelkező baráti társaság, ismerősök hálózata, azaz egy olyan embercsoport, amely semmilyen formális szerveződéssel nem rendelkezik, de ismerik egymást, és bizonyos fokú együttműködés van közöttük. Ebben a vonatkozásban az együttműködés különösen fontos, mivel mögötte nincs jogi kényszer, a csoport tagjai önként vállalják az együttműködést, ami mindenképpen valami pluszt jelent – ha arra gondolunk, hogy általában egy csoporthoz tartozásnak nem feltétlenül szükséges kritériuma, hogy mindenki ismerjen mindenkit (gondoljunk egy sok embert foglalkoztató munkahelyre, vagy még inkább egy területi vagy közigazgatási alapon létrejött csoportra).

A csoport kohéziójának az erősségét az együttműködés hatékonysága, a csoport céljaival való azonosulás foka valamint az mutatja, hogy a csoport tagjai mennyiben képesek és hajlandók a célok megvalósulásáért cselekedni.

Az elemzést nyilvánvalóan bonyolítja további két körülmény.

(1) A legtöbb ember egyidejűleg több szerepben több csoportnak (közösségnek) a tagja. E közösségek érdekei, értékei, illetve nagysága különbözhet és legtöbbször különbözik is, másfelől az egyik közösségben, közösségi térben történtek érinthetik más közösségek és közösségi terek helyzetét.

(2) Nem tekinthetünk el attól sem, hogy a közösségek szereplői – személyek és szervezetek – általában nincsenek egyenlő helyzetben, az erőviszonyok legtöbbször nem egyenlők. Ezért helye van a szolidaritásnak, a hátrányos helyzetűek pozitív diszkriminációjának.

Végül szólni kell a felelősségről is. Mindenkit, aki részese egy történésnek – tud a történtekről, bármilyen korlátozottan, de cselekvési lehetősége van, azaz képes befolyásolni az eseményeket – felelősség terhel.

  1. A csoportban a csoport tagjai között kooperáció, munkamegosztás, vagyis valamilyen együttműködés alakul ki. A csoport tagjai között egyidejűleg létezik verseny és együttműködés, a csoport léte egyfajta szövetséget jelent.

Munkamegosztás nem létezett mindig, fokozatosan alakult ki. Az ősembernél a csoport funkciója elsősorban a hatékonyabb táplálékszerzés, illetve az együttes védelem a csoportot veszélyeztető állatok vagy éppen más emberi csoportok ellen. A világról megszerzett tudást nagyjából mindenki elsajátította: közös hiedelmeik voltak, a létfenntartáshoz szükséges tevékenységeket – a férfi és női szerepeket – természetes módon el tudták látni (ismerték a saját szerepüket). Lényegében egyformán ismerték a világot, és a létfenntartáshoz szükséges ismeretekkel nagyjából mindenki rendelkezett. Idővel azonban kialakult, hogy bizonyos tevékenységek ellátása hatékonyabb, ha azt az ahhoz leginkább értő, legügyesebb ember végzi, és ő látja el az adott termékkel a csoport tagjait. Más tevékenységek, más munkák esetében a csoport másik tagja emelkedett ki, mint aki a legügyesebb e téren.

A csoport létszámának és az új ismeretek, felfedezések növekedésével párhuzamosan kialakultak a különféle foglalkozások. Ha valaki hozzá akart jutni egy általa nem gyártott termékhez, megszerezhette árucsere, később vásárlás formájában. Ez a módszer ugyan hatékonyabbnak bizonyult a szükségletek szempontjából, ugyanakkor azonban azzal járt, hogy az egyén egyre inkább kiszolgáltatottá vált a környezetének. A mai világban ez a tendencia erőteljesen érzékelhető: naponta használunk pl. villamossági eszközöket, de ha áramszünet van, nem tudjuk folytatni az adott tevékenységet. Minden ember szinte a nap minden szakaszában más tevékenységének a felhasználója, rá vagyunk szorulva másokra. Ma már nem arról van szó, hogy én is meg tudnám csinálni, ha szükséges, csupán hasznosabb, ha az adott szükségletet más elégíti ki, aki erre hatékonyabban képes, hanem arról, hogy olyan – bonyolult eszközöktől is függő – ismeretek, eljárások szükségesek egyes tevékenységek elvégzéséhez, amelyeket egyedül képtelenek vagyunk ellátni. Amikor felkapcsoljuk a szobában a villanyt, akkor nemcsak a csoportunk vagy akár idegen emberek munkáját, tudását hasznosítjuk, ugyanis az elektromos hálózat kitalálásában, korszerűsítésében rengeteg olyan ember is közreműködött, akik már nem élnek. Hihetetlen tudás összegződik abban az egyszerű mozdulatban, amikor a villanykapcsolóhoz nyúlunk, miközben az elektromos áram előállításának és hasznosításának tudásával nem rendelkezünk. (Elméletileg ugyan feltehetjük, hogy pl. az elektromos áram előállítást megfelelő idő és tanulás birtokában egy ember is megvalósíthatná, azonban az a termék- és szolgáltatás-mennyiség, amit naponta igénybe veszünk, egyénileg nyilvánvalóan nem állítható elő. Másfelől az együttműködés olyan, nem mindig létező tevékenységeket is produkált, ami eleve feltételezi több ember részvételét; ilyen pl. a tenisz vagy a csapatsportok, színi előadás, koncert.) Ha ehhez hozzáadjuk azt a korábban nem létező információözönt, amely általában segíti az eligazodást, másfelől viszont előfordul – sajnos, egyre gyakrabban –, hogy a célja éppen a megtévesztés, a manipuláció, akkor joggal állapíthatjuk meg, hogy a kiszolgáltatottságunk folyamatosan, valószínűleg exponenciális mértékben növekszik.

Összefoglalóan tehát azt mondhatjuk, hogy amíg az ősember képessége, tudása és fogyasztása nagyjából azonos színvonalon állt (birtokában volt az előállítás képességének), addig a modern ember fogyasztása sokszorosan meghaladja a tudását, képességét, amennyiben a fogyasztásának döntő részét nem képes önállóan előállítani. A modern világot, a megszokott életformánkat a magas szintű együttműködés tartja fenn. Ha ez az együttműködés bármilyen ok (pl. háború, katasztrófa, ellenségeskedés) miatt megszűnne, ennek drámai következményei lennének.

Természetesen a rendszer azt feltételezi, hogy mi is – az egyén is – aktív szereplője a munkamegosztásnak, azaz nyújtunk valamit mások számára. A rendszer – minél nagyobb a csoport létszáma, illetve minél nagyobb a termelékenység, annál inkább – elviseli, ha egyes tagjai nem vagy nem elég hatékonyan veszik ki részüket a feladatok ellátásából. Amennyiben azonban ez másokra túlzott terheket ró, illetve a terhek elosztása nem felel meg igazságérzetünknek, nehezen kezelhető konfliktusok keletkeznek.

Az együttműködésnek három esetét különböztethetjük meg:

  • Együttműködés az egyének között azonos csoporton belül.
  • Együttműködés különböző csoportokba tartozó egyének között.
  • Együttműködés csoportok között.

A társadalmi folyamatok, így a politika, a hatalmi viszonyok elemzésénél elsősorban a csoportok közötti együttműködéssel – illetve konfliktusokkal – foglalkozunk, de ez nem jelenti azt, hogy az egyének közötti együttműködésnek és konfliktusoknak illetve ambícióknak ne lenne nagy jelentősége.

  1. Az együttműködés kultúrája

Ha az együttműködésnek ennyire kiemelt a jelentősége, akkor foglalkoznunk kell az együttműködés színvonalára, minőségére ható – pozitív és negatív – tényezőkkel is. Ehhez elengedhetetlen az életünk megszervezésének, ezen belül a konfliktusok vizsgálata.

1.1 A legősibb konfliktus-kezelő módszer a fizikai erőn alapszik: a másik fél elűzésével, akár megsemmisítésével jutunk el célunkhoz. De már az állatvilágban kialakul a párválasztásnak különféle ceremóniája (rítusok): amikor csak imitálják a verekedést, illetve az öldöklést kizárják a harcból.

Az emberlét, az emberré válás egyik legfontosabb vívmánya a deklarált (megfogalmazott, leírt) szabály-alkotás, amelynek segítségével az emberi együttműködés harmóniájának megteremtésére, a konfliktusok kezelésére, megelőzésére alakítottunk ki egyedülálló módszert. Együttélés, együttműködés nem lehet szabályok nélkül. Az emberi nem egyik specifikuma, hogy képes szabályokat alkotni. Szabályokat a különböző szituációkban követendő magatartásra, az életet végigkísérő verseny, az ebből adódó konfliktusok kezelésére. Az emberi élet minden szegmensét áthatják az írott és íratlan szabályok. Az ember azonban nem csak szabály-alkotásra, hanem a szabályok elfogadására és betartására is képes. A demokrácia, a társadalom kulturáltságának egyik fokmérője, hogy az emberek milyen szabályokat alkotnak, és azokat mennyire hajlandók önként elfogadni. Természetesen a szabályok elfogadása demokráciában sem alapulhat csupán az elfogadás, a belátás képességén. Egyfelől a szabályokat meg kell ismerni, meg kell tanulni – e nélkül a szabályt nem tudják betartani. Másfelől szükség van a szabálysértések szankcionálására is. Ezeken túl az is szükséges, hogy az ember ne legyen egyoldalúan kiszolgáltatva e szabályoknak, hanem lehetősége legyen azok befolyásolására, alakítására. A szabályokat ugyanis tipikusan az erősek, a hatalom képviselői alkotják meg, legtöbbször saját képükre, azaz saját érdekeik szerint, és ennek során gyakran az erő alkalmazásától sem riadnak vissza. A szabályalkotás nem ismer nyugalmi állapotot: mindig akadnak olyanok, akik előnytelennek, magukra nézve hátrányosnak vélik a hatályos szabályokat, de a legtöbb szabály még ideális esetben sem „örökéletű”, hiszen a megalkotásukkor létező körülmények, feltételek – a helyzet – folyamatosan változnak, amelyekhez a szabályokat igazítani kell.

Egy szabályt akkor tekinthetünk jónak, ha bírja a szabály által érintett csoport támogatását és természetesen a kitűzött cél megvalósulását is elősegíti. Ideális esetben konszenzus van mögötte, és az érintettek önként betartják. A szabályok betartása a közösség kultúrájának egyik fokmérője. Minél kevesebb a szabály-kerülés, annál harmonikusabban működik a közösség. Ezért olyan szabályokra illetve intézményekre is szükség volt (van), amelyek a szabályok követését elősegítik, valamint már a szabályalkotás folyamatába is bevonják az érintetteket – lehetővé téve érdekeik feltárást, kifejezését, érvényesítését, illetve ütköztetését más érdekekkel. A szabályok követésében mindig különleges szerepe volt a vallásoknak, amelyek a legfontosabb szabályokat isteni eredetűnek mondták, miáltal a megsértésük egyet jelentett az Istennel való szembefordulással. Ebben a megközelítésben a vallás valójában a helyes – helyesnek vélt – élet tana.

Sajnos, egy feltételezett ideális szabályozás sem garancia a konfliktusok rendezésére. Ha egy korrekt verseny és szabályozás nem hozza meg a kívánt eredményt, akkor a vesztes félnek még rendelkezésére áll az érdekérvényesítés erőszakos – a szabályrendszerből való kilépést választó – útja. (Pl. a golyók einstandolása a Pál utcai fiúkban, vagy a szexuális erőszak. Láss még erről egy beszélgetést a mellékletben.) Az ember nyilvánvalóan nem érzi jól magát egy frusztrált helyzetben, ezért keresi a megoldást: ha lehet, a jogrenden belül. Ha ez nem megy, akkor jogtalan előnyöket keres: tolakodik, hamis állításokat tesz, ha hatalmában áll, megváltoztatja a szabályokat (akár visszamenőleg is), végső soron pedig fizikai erőszakot alkalmaz. A szabályszegést ezért szankcionálni kell, vagyis létre kellett hozni a szabályszegést legálisan szankcionáló formációt. Ez kezdetben a csoport vezetője, az uralkodó volt, később intézményesült, egyre bonyolultabb szervezeti formát öltött: államnak nevezzük. Az állam a közösség szabályain belül az erőszak monopóliumával rendelkezik.

1.2 Két vagy több, ismeretlen ember között együttműködést kialakítani általában nem egyszerű feladat. Ahhoz, hogy a megfelelő döntést meg tudjuk hozni, meg kell ismerni a másik (a találkozás pillanatában idegen) embert vagy csoportot. Mit akarnak, milyen céljaik vannak, milyen tulajdonságokkal rendelkeznek, vannak-e és milyen erőforrásaik, vajon a másik hogyan viszonyul hozzánk? Mivel kezdetben semmit se vagy csak keveset tudunk a másikról, egyfelől előítéleteinkre (korábban szerzett ismereteinkre, vélelmeinkre) támaszkodunk, másfelől megpróbáljuk a másikat megismerni, hogy választ kapjunk kérdéseinkre. Ennek során nem csak a kérdéseinkre adott válaszoknak, a különböző cselekedeteknek van jelentősége. A megismerés hatékonyabb, ha a másik féltől kapott jeleket (ami nem csak kommunikáció, hanem testbeszéd is) képesek vagyunk minél helyesebben értékelni (azaz empatikusak vagyunk). A megismerési folyamat – amely sose ér véget – eredményeként döntjük el, hogy a másik szándéka felénk kooperatív, ellenséges vagy csupán közömbös. és ennek valamint saját törekvéseink alapján alakítjuk ki kooperatív, ellenséges vagy éppen közömbös magatartásunkat. Az együttműködést nyilvánvalóan segíti a hasonló világnézet vagy valamilyen közös érdek, azonban az eltérő világnézet sem jelent legyőzhetetlen akadályt. Párbeszéddel, vitákkal ugyanis az álláspontok közelíthetők illetve a másik fél vagy a többiek álláspontja, gondolkodása érthetőbbé válhat. A nézetek szabad áramlása, azaz az álláspontok megismerése, megvitatása, ütköztetése az álláspontok közelítésének, kompromisszumok létrejöttének és a közös cselekvésnek, azaz az együttműködésnek a leghatékonyabb módszere.

Az informatika bámulatos fejlődésével nemcsak a tudás, az információ megismerésének és továbbadásának a lehetőségei bővültek elképesztő mértékben, hanem bárki közzé teheti a gondolatait, véleményét az egész világ számára. Ez utóbbi jelentősége ma még beláthatatlan: miközben kommunikációs lehetőségek bámulatos demokratizálódása ment végbe történelmileg rendkívül rövid idő alatt, ugyanakkor az információ megbízhatósága, hitelessége látványosan meggyengült (fake news). Ennek következtében rendkívül megnehezedett az emberek tájékozódása, a helyes illetve valós információk kiszűrése az információ-tengerből. Következmény: az emberek manipulálásának a lehetőségei is rendkívüli mértékben megnövekedtek. Másfelől megnőtt az egyszerű magyarázatok jelentősége, mivel azok könnyebben átmennek, azaz hatékonyabbak, mint a valóságot jobban leíró, ennél fogva bonyolultabb, összetettebb magyarázatok. Egyre inkább kétféle „valóság” jön létre: a valós tények, történésének világa és a tömegkommunikáció által sugallt, manipulált interpretáció, amelynek egyetlen célja, hogy a hatalom képviselőit kedvező színben tüntesse fel. Mindkettő saját ideológiával rendelkezik. A kétféle „valóság” „hívei” közötti ellentét fokozatosan mélyül.

1.3 A történelem során az emberiség számos kultúrát hozott létre. Az együttműködés gyakorlásának is számos kulturális formája lehetséges, illetve az együttműködés képességének a színvonala is nagyon eltérő lehet. (Együttműködést kialakítani azonban általában nem egyszerű. Számos rendszer módosulása vagy akár bukása azért nem következik be, mert az ellenzői képtelenek e célra erőiket egyesíteni, azaz együttműködni, noha a feladat megvalósítása nem lehetetlen.)

 

  1. Mikor fogadják el az emberek a szabályokat, avagy mitől jó egy szabályozás?

A kérdés megválaszolása részben értékfüggő: azt tartjuk jó szabálynak, amelyik megfelel értékeinknek s persze az érdekeinket sem sérti. (Utóbbi azonban csak viszonylagosan értelmezendő: egy gazdag ember is egyetérthet pl. a progresszív SZJA-val.) Mégis megfogalmazhatunk néhány összefüggést, amelyet általános érvényűnek ítélhetünk.

  • Mérsékelje az emberek közötti konfliktusokat, azaz segítse az emberek és csoportok közötti együttműködést, másképpen fogalmazva: erősítse a társadalom kohézióját.
  • Az emberek érezzék magukénak a szabályt:
    1. a) ne sértse az érdekeiket, sőt segítse az érdekeik érvényesítést;
    2. b) feleljen meg erkölcsi érzéküknek.
  • Ahhoz, hogy ez az érzés kialakuljon, az is szükséges, hogy az emberek ne érezzék kiszolgáltatottnak magukat a szabályalkotóknak. Vagyis bizonyos ellenőrzést gyakorolhassanak a szabályalkotás és -módosítás folyamatára. Ennek eszközei: kapjanak megfelelő információt a szabályozás indokoltságáról; legyen lehetőségük a véleményük – akár a tiltakozásuk – megfogalmazására a szabályalkotók és a nyilvánosság felé; erre pedig akkor van lehetőségük, ha megfelelő konzultációs és tárgyalási fórumok működnek, illetve a szabályozásban érintettek szabadon megszervezhetik érdekeik képviseletét és védelmét.
  • A szabályozás minden részletét áttekinteni, értékelni, kontrollálni lehetetlen – bár törekedni kell rá. (Nyilván nem tudjuk tudásunk alapján eldönteni pl. egy bonyolult műszaki létesítmény megépítésének szükségességét, célszerűségét illetve a megvalósítás legkedvezőbb módszerét. Ezzel a típusú problémával naponta találkozunk, és jobb híján annak a szervezetnek vagy személynek az álláspontját fogadjuk el, akiben megbízunk.) Ahhoz tehát, hogy a bonyolult világunkban megfelelő ismeretek hiányában is képesek legyünk eligazodni, illetve az emiatti szorongásunk minél kisebb legyen, bizalom szükséges a szabályalkotók iránt. Minél nagyobb a bizalom, annál hatékonyabb, illetve annál kevesebb ráfordítást igényel az együttműködés megteremtése.
  • Együttműködést elősegítő magatartás (politikák)
  • A másik fél – a csoporton belül a többiek illetve más csoportok – (a továbbiakban: mások) – elfogadása egyenjogú, legitim személynek.
  • A születési előjogok, mint többletjogokra feljogosító intézmény elutasítása.
  • Miután az emberek esélyei már a születéskor eltérőek, egy esélykiegyenlítő, a verseny-hátrányt mérséklő politika támogatása.
  • A csoporthoz tartozás mint negatív beállítódás (pl. rasszizmus) elutasítása.
  • Az egyén és a társadalom kapcsolatának megteremtése oly módon, hogy egyfelől törekszik az egyén szabadságának növelésre, a választási lehetőségek felismerésére, bővítésére, másfelől viszont felhívja a figyelmet arra, hogy e szabadságnak ott a határa, ahol mások szabadságát már sértené. Az ebből adódó konfliktusok kezelése a politika kulcseleme, egyebek mellett oktatással és erre szakosodott intézmények működtetésével.
  • Az eltérő vélemények elfogadása oly módon, hogy ellenük csak a vita, a párbeszéd, a meggyőzés eszközével küzdenek. (Kivéve azok a vélemények, amelyek mások jogainak a megsértésére buzdítanak, illetve amelyek mások életét, testi épségét, egzisztenciáját, tulajdonát, vagyonát, méltóságát veszélyeztetik.) Másképpen fogalmazva: a konfliktusok kezelésének fő eszköze a párbeszéd, a vita.
  • Olyan oktatás- és médiapolitika, amely gondot fordít az együttműködést segítő, a másságot elfogadó értékek és technikák megismertetésére, elsajátítására. Ideértendő a tudás, a tanulás, mint érték, mint a boldogulás esélyét segítő érték elismerése és terjesztése.
  • Mások érdekeinek, véleményének a figyelembe vétele a döntéseinknél (ne árts!).

Ez állítás fordítva is igaz: a társadalom kohézióját, az együttműködést gyengíti, ha a másik felet nem ismerjük el partnernek; ha támogatjuk a születési előjogokat; nem szorgalmazunk esélykiegyenlítő politikákat; nem támogatjuk az egyéni képességek kibontakozását; nem segítjük a konfliktusok rendezésére szolgáló politikákat; kerüljük a vitát, a párbeszédet; nem tanítjuk az együttműködést segítő értékeket és technikákat; figyelmen kívül hagyjuk, hogy döntésünk, cselekedeteink milyen következménnyel jár mások felé.

A mai világban két modell: az erőszak – a csak saját magammal illetve csoportommal törődő – és az együttműködés – a másik is számít – kultúrája versenyének, harcának a kibontakozását figyelhetjük meg. E törésvonal mentén is polarizálódik a társadalom, amelyben egyre inkább előretör az erőszak támogatottsága.

 Vázlatpontok a Nemzeti Együttműködés Rendszere értelmezéséhez

I. Célja

Természetesnek tartjuk, hogy a politika közügyekkel foglalkozik. Célja pedig olyan szabályok, megegyezések létrehozása, amelyek a közjót szolgálják. Ebből következik, hogy mindenkinek joga van közügyekkel s így politikával foglalkozni (kivéve akit bíróság tiltott el ettől).

A Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) mint minden politikai rendszer szintén a közügyek vitelére és a közjó szolgálatára lenne hivatott. A NER azonban e feladatok mögé bújtatva valójában az alkotói – így a hatalmi elit, elsősorban a FIDESZ, a kormány, a hozzájuk hű nagytőke, de mindenekelőtt Orbán Viktor (OV) (a továbbiakban: NER-elit) – akaratának minél teljesebb érvényesülését szolgálja. Ennek két fő komponense: a hatalom növelése és a magánvagyon gyarapítása. (A NER, illetve a hatalom növelése tehát öncél és eszköz egyidejűleg. Még az is lehetséges, OV azt gondolja, hogy az országnak az a legjobb, ha az ő elképzelései valósulnak meg, de ez csak önmaga elfogadását hivatott segíteni.)

A NER-nek mindenki része, akire vonatkoznak a szabályai, illetve aki valamilyen módon befolyásolni próbálja a működését. Így része egyfelől a kedvezményezettjei, mindenek előtt az alkotói illetve a támogatói és haszonélvezői, másfelől pedig a kárvallottjai és a kritikusai (ellenzékiek) is. Sőt, része – szereplője – a NER-nek Merkel, Macron vagy az EU, illetve Trump, Putyin és Erdogan is (globalizáció).

II. A politika alapjai

  • A NER a demokrácia, a jogállam Patyomkin, azaz látszat utánzata. Lényege: úgy alkalmazni a jogállami eszközöket, hogy azok a NER-elitnek illetve a NER-elithez lojális személyeknek és szervezeteknek kedvezzenek. (Természetesen a NER-támogatók csoportja erősen hierarchikus felépítésű: a csúcsán OV-ral. Minél távolabb állnak OV-tól, annál kisebb a befolyásuk.) Prioritás ezért, hogy egy természetes vagy jogi személy támogatója, vagy ellenzője a NER-nek, illetve a képviselőinek, elsősorban a NER-elitnek. Ennek megfelelően e törésvonal a politika és az ezt kifejező szabályozás alapja.
  • Ehhez olyan politikát alakítottak ki, amely érvényesíti a NER-elit akaratának a megvalósulását, azaz
    1. mérsékli, ha lehet, megszünteti az akaratuk megvalósítását nehezítő jogi, intézményi és személyi korlátokat;
    2. ellehetetleníti a NER-ellenes erők tevékenységét.

 

III. A modell: állandó harc két világnézet, két törekvés – egyfelől az OV elgondolásával azonosuló, azt támogató, másfelől az azt ellenzők képviselői között, illetve azok ellen, akiket a NER szempontjából kockázati tényezőnek vagy veszélyesnek ítélnek meg –, ami párhuzamos, de ellentétes célokon nyugvó rendszerek harcaként jelenik meg. Kompromisszum nem lehetséges, az ellenzők ellehetetlenítése a cél.

 Az ezt megvalósító politika három pillérre épül:

  • A társadalom tudatos kettéosztása: egyfelől a NER-hez lojális szervezetek/személyek, másfelől a NER-hez nem lojális („ellenséges”) szervezetek/személyek.
  • A NER lényege, hogy a demokrácia, a jogállamiság alapintézményei mind léteznek, de eltorzítva: egyensúlyozás helyett a szűk hatalmi csoport érdekeinek megfelelően működnek (azaz van választás, parlament, Alkotmánybíróság, ügyészség stb., de ezeket úgy alkották meg – működésüket olyan törvényekbe foglalták –, hogy döntéseik igazodjanak a NER-elit érdekeihez; egyszerűbben fogalmazva: érvényesüljön az akaratuk). (liberális demokrácia vs. illiberális demokrácia, liberális állam vs. illiberális állam)
  • Az állami kézben tartott tömegkommunikáció feladata a NER-elit elfogadását, támogatását biztosító propagandával az emberek gondolkodásának, világlátásának és érzelmének „NER-esítése”.

IV. A politika alapelvei és módszerei

IV/1.  A társadalom kettéosztása: A NER-támogatók segítése – a NER-ellenzők ellehetetlenítése

IV/1/A  A politika alapelvei

  • A teljesítményelvet felülírja az OV iránt tanúsított, feltétel nélküli lojalitás. A szakpolitikát felülírja a hatalompolitika.
  • Vezérelv. Minden intézmény és személy egzisztenciálisan függjön OV-tól. Ezért a NER egyre inkább centralizál, egyre több döntést hoz vagy hagy jóvá közvetlenül OV.
  • Érdekérvényesítés minden áron. Mások érdekeinek, véleményének negligálása. (A „Magyarország az első” jelszó – amellett, hogy a nacionalizmus és a befelé fordulás jelszava – üzenetében az önzés jelszava: az amúgy is önzésre, önérdek-érvényesítésre hajlamos embereket arra buzdítja, hogy a másként gondolkodókat, a velünk egyet nem értőket, a minket nem támogatókat nem kell figyelembe venni, egyáltalán: másokkal nem kell törődni.) Ha valamit elhatároznak, azt mindenképpen meg kell valósítani, érzékeltetve, hogy a hatalom erős és potens. A hatalom érdekei érvényesítése során mindig elmegy a falig – a többség mindent visz –, ebben csak ellentétes erő tudja megállítani (csak az erő nyelvén ért).
  • A politikai, gazdasági és kulturális elit lecserélése illetve a korábbi kormányok által létrehozott intézményrendszer szétverése; új politikai, gazdasági és kulturális elit, valamint intézményrendszer létrehozása.
  • A társadalom kettéosztása aszerint, hogy egy személy vagy szervezet támogatja vagy ellenzi a NER-t. Ezért a hatalom arra törekszik, hogy a szervezetek és személyek egzisztenciája tőle függjön, minél fogva feltétel nélkül teljesítsék a hatalomban lévők kívánságait.
  1. A hatalomhoz lojális szervezetek és személyek támogatása, ha kell megvédése (klientúra kiépítése).
  2. A hatalommal „ellenséges”, nem együttműködő szervezetek és személyek egzisztenciális ellehetetlenítése.
  3. A kollektív érdekvédelem és -képviselet, általában a szervezkedés nehezítése, illetve az „ellenséges” erők megosztása.
  • A tömegek érzelmi azonosulásának megteremtés: nacionalizmus, a kereszténység védelmezője, az egyszerű emberek képviselője és védelmezője.

IV/1/B  Az eszközrendszer alapvonásai

A NER-elitet a haszonelvűség mozgatja: a rajtuk kívül álló emberek csak erőforrás és szavazat szempontjából fontosak számukra, (tárgyaló)partnerként nem jönnek számításba.

  • A hatalomnak nem tetsző személyek egzisztenciális ellehetetlenítése.
  1. Az „ellenséges” személyek – esetenként családtagjai is – foglalkoztatásának akadályozása (állami szervezet nem alkalmazza, utánanyúlás).
  2. A hatalomnak nem tetsző munkahelyek egzisztenciális ellehetetlenítése, amennyiben „ellenséges” személyt foglalkoztatnak.
  3. A büntető-, anyagi és eljárásjogi rendszer szelektív alkalmazása oly módon, hogy az ügyészi rendszer önkényesen indít eljárásokat (emel vádat) vagy nem – lényegében a Btk. szerinti ugyanolyan tényállások alapján. Különbség: az „elkövetők” a NER-hez tartoznak, vagy nem, illetve politikailag már célszerű „ejtésük”, mert már kiestek OV kegyeiből.
  • Az állami illetve a kormányzáshoz kapcsolódó intézményrendszer érdemi átalakítása
  1. Meglévő intézmények megszüntetése vagy átalakítása, illetve helyettük új intézmény létrehozása – szakmai indok nélkül is. Ezáltal új függőségi viszony kialakítása.
  2. A központi akarat megvalósulását segítő új (eddig nem létező) intézmények kiépítése.
  • A hatalmi elit törekvéseit akadályozó intézmények működésének ellehetetlenítése vagy legalább nehezítése, vagyis az autonómiák elsorvasztása. Ennek érdekében törekszik a független intézmények, NGO-ktudományos műhelyek, civil szervezetek (érdekképviseletek, a szakszervezeteket is ideértve) elfoglalására, azaz autonómiájuk megszüntetésére vagy gyengítésére.

ca) Kormánybarát vezető kinevezésének kilobbizása, megvásárlása;

cb) A „baráti” szervezetek támogatása (anyagi, médiafelület), amivel egyszersmind vonzó alternatívát mutatnak fel az „ellenséges” szervezetek számára.

cc) Az „ellenséges” szervezetek működésének akadályozása (támogatások megvonása, információk elhallgatása, negatív érzületek kialakítása a közvéleményben).

cd) Megfelelően lojális szervezet hiányában „baráti” szervezetek létrehozása vagy meglevők átszervezése, illetve a „nem baráti” szervezetek megnyerése, átalakítása „barátivá”. Élükre saját, megkerülhetetlen emberek ültetése (pl. kancellári rendszer).

  • Az önkormányzatiság kiüresítése
    1. A korábban önkormányzati jogok elvonása (pl. oktatás, egészségügy), e jogok központosítása.
    2. Az önkormányzati támogatási rendszer fő szempontja az önkormányzat színe, azaz FIDESZ-es vagy nem FIDESZ-es önkormányzatról van szó. („Ha megállapodunk, akkor én tudok pénzt, meg fejlesztést meg sok mindent tudok segíteni, csak úgy nem lehet, hogy ellenséges közegben csinálunk valamit.” OV Gödöllőn 2019. október 9-én.)
  • A kollektív érdekérvényesítés, a szervezkedés nehezítése.
  1. Demonstrációk. 2018 októberi hatállyal szigorították a gyülekezési törvény egyes szabályait. Emellett a közmédia a demonstráció elleni anyagokkal kelt hangulatot a demonstrálók ellen.
  2. Sztrájkok. A Munka Törvénykönyve módosításával a szakszervezeti tevékenység nehezítése. A sztrájktörvény módosításával a sztrájkok szervezésének a nehezítése elsősorban ott, ahol teljesíteni kell a még elégséges szolgáltatásokat. Emellett a közmédia a sztrájk elleni anyagokkal kelt hangulatot a sztrájkolók ellen.
  • Az egyenlő esélyeket biztosító versenyszabályok torzítása, a kiválasztott jogi vagy természetes személy (klientúra) előnyben részesítése. Azaz az nyerjen, akit kiválasztanak.
  1. választások vannak, de a szabályokat egyoldalúan úgy alakították át, hogy azok a FIDESZ-nek kedvezzenek;
  2. közbeszerzések vannak, de olyan szabályokat alkotnak, a bíráló bizottságokat úgy állítják össze, hogy az általuk kedvezményezett személy, vállalkozás nyerje meg a tendert;
  3. a támogatási rendszerek a közjó helyett a NER-hez/FIDESZ-hez/OV-hoz lojális szervezeteket és személyeket részesítik előnyben;
  4. állások, beosztások betöltésekor a kiválasztás fő szempontja a lojalitás;
  5. a nem lojálisnak tekintett civil szervezetek, érdekképviseletek, egyházak működési lehetőségeit megnehezítik: a támogatásokat csökkentik vagy megvonják;
  6. kulturális intézmények (pl. színházak) működési lehetőségeit megnehezítik, a támogatásokat csökkentik vagy megvonják.
  • Az emberek gondolkodásának átformálása és érzelmi azonosulás megteremtése annak érdekében, hogy elfogadják a NER szellemiségét, azaz egyetértsenek a kormány/FIDESZ/OV álláspontjával, illetve utasítsák el az ezzel ellentétes nézeteket. Ezért
  1. ennek szolgálatába állítják az oktatást, mint az ifjúság nevelésére irányuló eszközt;
  2. a közmédiában valamint számos FIDESZ-közeli médiában a hiteles tájékoztatás illetve a médiaegyensúly követelményének megsértésével folyamatos, erőteljes propagandát folytatnak a nézeteik és álláspontjuk mellett, miközben részben-egészben elhallgatják az ezt ellenzők nézeteit és álláspontját.
  3. Átfogó támadást intéznek a velük nem egyetértő személyek, általában az értelmiség, illetve az ilyennek minősített, tőlük független intézmények ellen, megakadályozandó nézeteik terjesztését.
  4. Állandó veszélyérzet sugalmazásával félelem gerjesztése (bűnbakképzés). A nemzeti együttműködést akadályozó elemektől (bankok, Soros György, migránsok, Brüsszel, hajléktalanok stb.) csak a kormány /FIDESZ/OV képes minket megvédeni.
  5. Minden intézkedés a nép, a választópolgárok akaratára hivatkozva történik (demokratikus legitimáció), valójában azonban a NER alkotóinak az érdekeit szolgálja.

IV/2. A jogállamiság meggyengítése

„A fékek és egyensúlyok rendszere, én nem tudom, önök mit tanulnak, de az egy hülyeség, azt felejtsék el, annak semmi köze se jogállamhoz, se demokráciához (…) az a baj, hogy egyesek komolyan veszik, hogy fékezni kell a demokratikus akaratnyilvánítás eredményeképpen létrejött kormányt, és úgy gondolják, hogy az a demokrácia, ha a küllők közé állandóan bedugják a botot”.

(Kövér László a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen 2019. október 22-én)

  • A NER érdekeinek megfelelő jogrendszer létrehozása. Mindenekelőtt az Alkotmány átírása Alaptörvénnyé, a 2/3 lehetőségeinek maximális és célzott kihasználása. Alapelv: az intézkedések jogi hátterének kiépítése a jogszerűség látszatának megteremtése érdekében. A jog feladata egyértelműen a NER-elit akaratának jogszerű érvényesítése.
  • A jog uralma, azaz a jogállamiság meggyengítése.
  1. A jogállamot biztosító – azaz a központi akaratot akadályozni képes – intézmények gyengítése, elsorvasztása, elfoglalása (köztársasági elnök, Alkotmánybíróság, Számvevőszék, versenyhivatal, ügyészség, bíróságok stb.). A független intézmények vezetője az lehet, akitől feltétlen lojalitás várható a hatalom, mindenekelőtt OV iránt. Következésképpen csak az a „független” szervezet működhet, amely már nem független.
  2. A közintézmények hatalombarát működését érvényesítő jogszabályok meghozatala.
  3. Jogszabályok aktuális érdekekhez igazítása (pl. ha egy kinevezéshez 5 év gyakorlat kell, de a jelölt csak 3 éves gyakorlattal rendelkezik, módosítják a törvényi feltételt 3 évre).
  4. Az autoriter államjogi eszközrendszere mindenekelőtt a következőkre épül:
  • a politikai szabadságjogok korlátozása (pl. egyesülési és gyülekezési jog, véleménynyilvánítás szabadsága);
  • a plurális médiaviszonyok felszámolása;
  • a hatalmi ágak szétválasztásának – úgyis, mint a fékek és ellensúlyok elvének – kiüresítése (itt van szerepe pl. a „baráti vezetők” helyzetbe hozásának);
  • a jogbiztonság követelményének semmibevétele (lásd pl. az egyedi érdekekhez igazított általános normákat, a visszaható hatályú jogalkotást, a törvényi indokolás törvényerőre emelését, az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozását /l. adók és költségvetés/);
  • a „nem baráti” civilszervezetek jogi retorziókkal való fenyegetése;
  • az Alaptörvény szintjére emelt aktuálpolitikai döntések módszere (pl. hajléktalanok jogfosztása alkotmányos szinten);
  • az elfogadott és kihirdetett nemzetközi egyezményekből fakadó jogi követelmények semmibevétele;
  • a közügyek transzparens kezelésének elutasítása (közérdekű adatokat még jogerős ítélet nyomán sem adnak ki);
  • és nem utolsósorban az emberek egyenlő méltóságú személyként való elismerésének kétségbevonása (lásd pl. a szegényellenes döntéseket, vagy hogy a melegek nem alkotnak „családot” a Ptk. szerint).

IV/3. Tömegkommunikáció (propaganda)

  • Nincs meghirdetett és elfogadott kormányprogram, ami jócskán megnöveli a kormány mozgásterét. (2010-ben még volt, de nem sokat törődtek vele.) Számos kormányzati intézkedés váratlanul éri a társadalmat, sőt a közvetlenül érintetteket is, miáltal az ellenállás nehezebben szervezhető meg.
  • A mindennapi politizálás az aktuális érdekeket követi, hiányoznak azok az elfogadott demokratikus értékek, amelyek kiszámíthatóvá, stabillá teszik a politikát. Rendszeresen előfordul ezért, hogy a célszemély(ek)től (pl. hallgató, vendég) függően ugyanarról a témáról ellentétes tartalommal nyilatkoznak. (Igyekeznek mindenkinek azt mondani, amit hallani szeretne.)
  • A tömegkommunikáció uralásával a közvélemény befolyásolása (manipulálása).

„…ne figyeljenek oda arra, amit mondok,
egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok”
(OV 2017. szeptember 6-án)

  1. Közmédia elfoglalása. A közmédiát egyfelől kormánypropaganda tölti ki, másfelől a hatalomnak nem tetsző információkat, véleményeket elhallgatják, a más nézetet képviselők (ellenzékiek) nem kapnak megszólalási lehetőséget. Ellenségkép kialakítása, külső és belső ellenségek felmutatása, amelytől csak a kormány képes megvédeni. Általuk elkövetett szabálytalanságok, törvénytelenségek, erkölcstelenségek rávetítése az ellenzékre (projekció). Végső soron fals vagy eltorzított hírek alapján az általuk sugallt világnézet ráerőltetése a nézőkre, hallgatókra, olvasókra.
  2. A magántulajdonban lévő média ellehetetlenítése, amennyiben nem lojális a hatalomhoz. Állami hirdetések megvonása vagy csöpögtetése feltételekkel. Olyan helyzet kialakítása, hogy az „ellenséges” médiában magáncégek se hirdessenek. A megjelenés (pl. országos lefedettségű rádió működtetése) akadályozása.
  3. Mindenféle érdemi ellentétes álláspontot képviselő nyilvános vita megszüntetése. A hatalom képviselői nem hajlandók az ellentétes nézetet képviselő személyekkel nyilvános vitát folytatni. (Megszűnt a választások előtti miniszterelnöki, szakpolitikusi vita. „Ellenséges” médiának nem adnak interjút. Kérdésekre nem válaszolnak, közérdekű információkat eltitkolnak – esetenként bírósági döntés ellenére –, vagy pénzt kérnek érte.)
  4. Némely sajtótájékoztatón – nyilván amikor kínos téma van napirenden – az újságírók nem kérdezhetnek.
  5. A kormány felé irányuló kritikák átértelmezése. : Aki a kormányt támadja (pl. Brüsszel), az Magyarországot támadja. Aki a magyarországi jogállamiságot kétségbe vonja, az valójában bosszút áll azért, mert Magyarország nem támogatja a migrációt. Ha egy magyar ember külföldön kritizálja a kormányt, az hazaáruló.)
  6. Közpénzen ingyenes újságok terjesztése.
  • Társadalmi párbeszéd
  1. Elvi megközelítés: lehetőleg nem tárgyalnak, de ha a tárgyalás elkerülhetetlen, nem engednek, nem egyeznek meg. Meg kell mutatni, hogy amit elhatároznak, annak meg kell történni.
  2. Minden egyeztetés egyedüli célja a kormányzati álláspont elfogadtatása, azaz nem is cél kompromisszum kötése. Az egyeztetésnek tehát csak két eredménye lehet: a kormányzati javaslat elfogadása vagy elutasítása. A javaslat elutasítása azonban a megvalósítását nem akadályozza meg, hacsak olyan tiltakozás (külső erő) nem szerveződik meg, amelyik a hatalmat meggondolásra készteti.
  3. A partnerszervezet gondos kiválasztása, azaz az egyeztetést lehetőleg „baráti” szervezettel folytatják le.
  4. A jogalkotási törvényt időről időre megsértve vagy megkerülve, a készülő jogszabályok egyeztetésére, véleményeztetésére egyáltalán nem kerül sor. Ezzel nemcsak a befolyásolás lehetősége, hanem a részvétel élménye is elvész. Helyette csak a kirekesztettség és tehetetlenség érzete ”jut” annak, aki úgy véli, a közügyek rá is tartoznak.
  5. A társadalmi párbeszéd intézményeinek egyoldalú átalakítása (régiek megszüntetése vagy átformálása, újak létrehozása).
  6. A nyilvánosság kizárása: a média képviselői nem vehetnek részt az egyeztetéseken, tehát nincs lehetőségük azokról tudósítani. Információt – nem mindig – a kormány és/vagy a „baráti” szervezetek illetve média képviselőitől lehet utólag kapni.
  7. A népszavazás intézményének ellehetetlenítése.
  8. Álegyeztetési formák bevezetése: nemzeti konzultáció.

IV/4. Érzelmi kötődés kialakítása

  1. Különböző társadalmi csoportok/intézmények/személyek megnevezése a kormány pozitív törekvéseinek akadályozójaként (bűnbak-képzés). Ebből a szempontból sajátos helyzetet jelent az EU, amelyet a kormány sem megszüntetni, sem elfoglalni nem képes, ezért Brüsszelt a pozitív törekvések bürokratikus akadályozója szerepben állítja pellengérre.
  2. Félelem gerjesztése, majd annak hangoztatása, hogy a kormány/FIDESZ/OV megvéd ezektől a veszélyektől.
  3. OV szupermen szerepének kialakítása (személyi kultusz): ő az, aki mindig a nemzet érdekeit képviseli, tudja a megoldást, és megvéd a ránk leselkedő veszedelmektől. Nem kell közügyekkel foglalkoznunk, bízzuk ezt őrá.
  4. A keresztény hit védelmezője szerep felvétele. Ezen keresztül érzékelteti, hogy ő a „jó”, sőt egy magasabb rendű „jó” képviselője.
  5. Nacionalizmus: a magyarsághoz tartozás beállítása különleges értéknek, a magyarság jelentőségének felnagyítása. A nemzetállam jelentőségének hangsúlyozása az EU-val (Brüsszellel) szemben.
  6. A hatalom azonosítása az országgal: aki a kormányt vagy OV-t támadja, Magyarországot támadja. Aki nem FIDESZ-es, nem lehet hazafi.

 

V. Következtetések

  • A NER állandó mozgásban van:
  1. újabb területeket (intézményeket, jogszabályokat,) formál saját képére, azaz a NER működtetői, haszonélvezői számára;
  2. tulajdont, vagyont szerez a legkülönbözőbb területeken;
  3. függő helyzetbe hoz intézményeket, személyeket;
  4. autonómiákat csökkent;
  5. jelentős ellenállás esetén viszont visszavonul.
  6. Lényege tehát az állandó expanzió. Ennél fogva nem konszolidálható: egyfelől újabb és újabb meghódítandó területekre (intézményekre, tulajdonokra, vagyonokra, pénzeszközökre, lojális személyekre) van szüksége, másfelől viszont „kitermeli” vagy kitalálja saját „ellenségeit” (bűnbak-képzés), akik ellen küzdenie kell. Ezért folyamatos háborút visel az újabb és újabb területek meghódításáért, elnyeréséért – az erőviszonyoktól függően támad, vagy ideiglenesen visszavonul, hogy később, ha alkalom nyílik, újra támadjon (elővegye az ügyet). Ennek érdekében rugalmasan alkalmazza az eszköztár különböző elemeit: helyezi előtérbe, illetve háttérbe azokat. Mindezek következtében erősíti a kohéziót a támogatói, ugyanakkor gyengíti azt a NER-rel egyet nem értők felé; a két tábor között a feszültség folyamatosan növekszik.

Összefoglalóan tehát az állapítható meg, hogy a kormány illetve a NER – elnevezésével ellentétben – nem hogy nem erősíti a társadalmi kohéziót, az emberek illetve csoportok közötti együttműködést, hanem sajnos ellenkezőleg: megosztja a társadalmat, elidegeníti egymástól az embereket. (Pontosabb lenne a Nemzeti Együtt-nem-működés Rendszere elnevezés.) Hosszabb távon nem tartható fenn, nem versenyképes egy olyan rendszer, amelyik csak a társadalom egyik részére épít, a többiek érdekeit, szempontjait viszont figyelmen kívül hagyja. Másképpen fogalmazva: nem keresi meg azokat a kompromisszumokat, amelyek a szereplők számára még kielégítő megoldást nyújtanak (win-win bargaining). Ha pedig egy országon belül az együttműködés tényezői meggyengülnek, az negatívan hat a társadalom és a gazdaság fejlődésére.

 

Melléklet

Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő egy héttel ezelőtti parlamenti akcióját elemezte vasárnapi esti show műsorában Bayer Zsolt és Kocsis Máté, fideszes frakcióvezető. A beszélgetést a 444.hu szúrta ki, és cikkük nyomán változatlan formában közöljük az idézett beszélgetésrészletet.

Bayer Zsolt: „Provokatív lesz az első kérdésem: hogy lehet ezt kibírni úgy, hogy az ember nem ragadtatja el magát… mondjuk akár a fizikai erőszakig? És ezt most nem tréfából kérdezem, halálosan komolyan. Isteni szerencse, hogy én nem vagyok parlamenti képviselő, mert valószínűleg nekem nem menne.

Kocsis Máté: Nagyon nehéz és egyre nehezebb, ez nem titok. A kérdés nem provokatív egyébként, hanem teljesen életszerű, mert az életszerűség azt diktálná, hogy akkor ez következzen, amit mondasz. Két dolog sarkall minket önuralomra mindig: az egyik az, hogy mégiscsak a magyar országgyűlés épületében vagyunk, a nemzet templomában, amit lehet, hogy a velünk szemben ülők nem tartanak tiszteletben, de mi tiszteletben tartjuk. A másik pedig az, ami nem a tisztelet megfontolása okán, hanem a politikai megfontolás okán fogalmazódik meg: hogy pont ez a céljuk.”

„Tehát ők akkor jutnak majd el a céljukig, amikor a legdurvább, legalávalóbb, leggusztustalanabb, legízléstelenebb provokációk nyomán egyszer csak 133 képviselő föláll – egyébként joggal tenné, egyébként most már lassan úgy érzem, hogy joggal tenné – és így rendezné el a sérelmét. Ekkor érnének ők el odáig, addig a célig, ahova vágytak, és nyilván ezt az örömöt nem szabad nekik megadni.”

Népszava, 2019. október 28.

Bővebben
22 febr
0

Tömpe István: Látszólag adókról beszélünk

Látszólag adókról beszélünk. És persze beszélünk arról is, hogy milyen adóval mekkora társadalmi hatást lehet elérni, és hogy az ÁFA csökkentése mikor és hogyan hat, hat-e egyáltalán a társadalmi igazságosságra?

Három ismert név, bankár, kutató, üzletember, vagyis Felcsuti Péter-Molnár György-Polgár András cikke (Zárlatos közteherviselés, https://magyarnarancs.hu/publicisztika/zarlatos-kozteherviseles-245723).

Lényegét egy József Attila sorral összegezhetjük: Aki szegény, az a legszegényebb. „Ráadásul a Fidesz az egykulcsos jövedelemadót, mint minden más intézkedését – lásd még munkaalapú társadalom, családtámogatás, hogy csak két rokon területet említsünk – erőteljes és hatékony propagandával támogatja. Ennek is tulajdonítható, hogy az adórendszer vesztesei többnyire nincsenek tudatában annak, hogy a rezsim súlyosan megkárosítja őket. Fontosnak tartjuk, hogy az ellenzék ezen a területen is értelmes és érthető módon mutasson rá a Fidesz-rezsim álságos elveire és gyakorlatára.”

Tálas Péter és Csiki Varga Tamás a nagyhatalmak szembenállásáról írt cikket, amelynek külön aktualitást ad, hogy a méricskélés éppen a szomszédunkban folyik, s nekünk ugyan vannak szövetségeseink, mi mégis (Orbán Viktor) a maga nevében ül le tárgyalni a másik féllel (Vlagyimír Putyinnal). (https://magyarnarancs.hu/kulpol/hiaba-probaljak-ezt-elbabozni-245690). A mi kis országunk a nagy hévvel fejlesztett, de még mindig csekélyke haderővel semmilyen valódi elrettentést nem képes produkálni, ami ebben a konfliktusban értelmezhető volna. Milyen erőkről van szó. Rövid részlet következik.

„Amikor a katonai képességeket akarjuk összevetni, akkor a döntő kérdés, hogy ki az a két fél, akinek összemérjük a képességeit, és hogy milyen jellegű háborúra készülnek a szemben álló felek. Egy dolog a mennyiségi összehasonlítás, de a minőségi különbség szempontjából sem mindegy, hogy a szuperhatalmak egymással vagy egy kisebb állammal kerülnek-e konfliktusba. Más jellegű fegyveres erők és katonai képességek kellenek egy magas intenzitású katonai konfliktushoz, mint mondjuk az Öböl-háború vagy a 2003-as iraki, illetve más egy elhúzódó, stabilizációs jellegű konfliktushoz, mint amit Afganisztánban láttunk. Beszélhetünk emellett kinetikus vagy nem kinetikus konfliktusról: előbbi esetben harcoló erők a terepen, harckocsikkal, rakétákkal csapnak össze, közvetlen kontaktusban vannak a felek és élő erő ellen harcolnak, utóbbi esetben pedig mondjuk kibertámadással bénítanak meg egy fontos védelmi vagy polgári rendszert – ennek másodlagosan lehet olyan károkozás a következménye, mintha háborút vívnának egymással. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a szuperhatalmak között – és Oroszországot a nukleáris komponens miatt, de talán a hagyományos erők szempontjából is joggal nevezzük szuperhatalomnak – a kölcsönös elrettentés működik, ezt hangsúlyozza a nyugati szövetség is.”

„A tényezőket vizsgálva leginkább azt érdemes figyelembe venni, mennyit költenek hosszú távon a haderőre, mekkora a védelmi költségvetésük. Jellemző, hogy 2020-ban az Egyesült Államok 738 milliárdot költött védelmi célokra, ami a Föld összes országa teljes védelmi költségvetésének 40 százaléka. Ez óriási túlsúlyt jelez. Ennek a fő motivációja, hogy az Egyesült Államoknak globális a katonai jelenléte is. Kiterjedt a szövetségi rendszere, miként azok az érdekei is, amelyeket különböző térségekben meg kíván védeni. Ennek részei a katonai bázisok, ahol jelen vannak a katonai erők is. A műveletek most, hogy az afganisztáni küldetés véget ért, sokkal visszafogottabbak. Ezen szerepek alapján mondhatjuk, hogy az amerikai hegemón katonai hatalom.

Ehhez képest a feltörekvő Kína a maga 193 milliárd dolláros katonai büdzséjével a globálisnak kicsit több mint 10 százalékát költi. Jellemző az is, hogy Európában a britek katonai költségvetése a legnagyobb 61,5 milliárd dollárral – Magyarország 2,5 milliárd dollár ki­adással jelzi, hol is állunk a csípési sorrendben… Vannak olyan fegyvertípusok, ahol darabszámra jobban állnak az oroszok vagy a kínaiak az amerikaiaknál?… Ha mennyiségileg nézzük, illetve számszerűsítjük a katonai eszközöket, akkor érdemes külön venni a hagyományos és nem hagyományos fegyvereket. Kezdhetjük mindjárt a nukleáris robbanófejekkel – ezekből az oroszoknak és az amerikaiaknak 6 ezer körül van –, ezen belül az oroszoknak kicsit több. A többi nukleáris hatalom esetében ez a szám jóval kevesebb: 200–300, esetleg csak 50–60 robbanófej. Volt itt egy technológiai modernizáció is a hatvanas évektől fogva: az interkontinentális ballisztikus rakéták már nem is csak egy robbanófejet hordoznak, hanem 8–12 darabot, amelyeket egyenként lehet célokra irányítani. Interkontinentális ballisztikus rakétákból, amelyek a legnagyobb hatótávolságúak, egyben a legnagyobb sebességgel képesek csapást mérni, az amerikaiaknak 400 van, az oroszoknak 336, Kínának mindössze 104. Stratégiai bombázóból Kínának van a legtöbb, 221, az amerikaiaknak 157, az oroszoknak 137 ilyen harci repülőgépük van. Ezekből nyilvánvalóan azoknak van a legtöbb, akik nagy hatótávolságú elrettentő-támadó potenciált akarnak fenntartani.”

Orbán Viktor meglátogatta Vlagyimir Putyint, aki nem sokkal a magyar kormányhiradásokban már-már történelminek nevezett látogatás után elment Pekingbe, hogy a Madárfészek stadionban a káprázatos olimpiai megnyitón a politikai bojkottot enyhítendő legalább egy nagyhatalmat képviseljen. Hszi Csing-ping elnök megnyitotta az olimpiát, mostantól keveset alszunk.

Mindazonáltal térjünk vissza Orbán moszkvai látogatására, amelyet a kiváló Sz. Bíró László értékelt. (24.hu 2022, 02.03: Orbán nagyot hibázott Putyinnál, https://24.hu/belfold/2022/02/03/sz-biro-zoltan-orban-putyin-ukrajna-karpatalja). Egyébként Sz. Bíró Zoltán szerint „az Orbán-kormány hibát követ el, amikor a kárpátaljai magyarság sérelmeire hivatkozva nem áll az „éppen élet-halál harcát vívó” Ukrajna mellé. Szerinte az a helyes, hogy Bukarest és Varsó most támogatja Kijevet, noha a magyarnál jóval nagyobb Ukrajnában a román, lengyel kisebbség. Ők abból indulnak ki, a helyzet rendeződése után könnyebb lesz megoldást találni a nemzeti kisebbségek ügyére.”

Egyébként „Sz. Bíró Zoltán a Klikk FM Politikai nagyító című műsorában cáfolta, hogy Orbán Viktor békemisszióra ment Moszkvába. Az Oroszország-szakértő szerint magyar részről semmi sem indokolta a „zarándoklat” időzítését, a missziós küldetés csak egy fedősztori. Noha a magyar kormányfő köszönte meg a tanácskozás lehetőségét, a találkozóra egyértelműen Vlagyimir Putyinnak volt szüksége. Ő egy NATO-tagállam vezetője előtt bírálhatta úgy a szövetséget, hogy Orbán Viktor egy pillanatra sem érzete feladatának, hogy a pontatlanságokat vagy a valótlanságokat helyre tegye. (…) Ez súlyos politikai hiba és a nyugati világgal való szolidaritásnak a feladása Orbán részéről.” A cikket melegen ajánlom azoknak, akik a külpolitikai bravadókat kedvelik, és azoknak is, akik a moszkvai út okán már-már Kárpátalja visszacsatolását vizionálják. A kedves olvasóban talán nem ezek a részletek ragadtak meg, hanem a focipálya méretű tárgyalóasztal, amelynek egyik sarkán Orbán, tőle –a másik oldalon- talán 20 méterre Vlagyimir Putyin ült. A legfontosabb megállapítás, hogy a szerző szerint bár „nehéz egy autokrácia első számú vezetőjének az érzelmi világát kifürkészni, mégis úgy véli, nem lesz háború, mert az súlyos következményekkel járna Oroszországra nézve.”

És végül, ha a kedves olvasónak még bírja, ideillesztek egy rövid részletet az Euronews (2022.02.03) összefoglalójából. „Miközben a világ figyelme Ukrajnára összpontosul, Oroszország de facto „megszállta” szomszédját, Belaruszt – figyelmeztetnek európai parlamenti képviselők egy nyílt levélben.

„Az orosz csapatok Belarusz-beli állomásoztatása fenyegetést jelent Ukrajnára, Lengyelországra, Litvániára, Lettországra és egész Európára. Ez is része lehet annak a végső tervnek, hogy leigázzák és megszállják Belaruszt” – fogalmazott több tucat EP-képviselő egy, a többi uniós intézmény vezetőjének címzett nyílt levélben, írja (https://media.euobserver.com/49fba027173c7afa0009bbd77a2bd3d0.pdf az EU Observer). Az orosz katonai erők folyamatos jelenléte az illegitim Lukasenka-rezsim kérésére megszállásként kezelendő.”

Itt tartunk. Vagyis ott, hogy a gázt egyötöd áron kapjuk Putyin szerint, amit az M1 azonnal a világba harsogott. Később jött a rossz hír, hogy nem osztogatnak, hanem fosztogatnak, egyötöd Belorusznak jár, de azért a mi gázimport árunk is elfogadható.

Bővebben
22 febr
0

Farkas István: Gondolatok a költségvetésről

Minden nagyobb rendszer alapvető átalakítása (reformja) gondos előkészítést, elemzést, egyeztetést, a lehetséges kölcsönhatások felmérését és a gyakorlati megvalósítás teljeskörű végigondolását tételezi fel. Ezek nélkül a reform még csak félsikerekkel sem kecsegtet, de hitelteleníti a döntést hozókat, és – ami a legnagyobb baj – diszkreditálja magát az átalakítás gondolatát is. Ugyanakkor, a szükséges reform elodázása a rendszer hibáinak elmélyüléséhez vezet.

Az idő

A 2022-es országgyűlési választások után az új kormány valószínűleg májusban lép hivatalba. Ez azt jelenti, hogy a 2022-es év már javában az elfogadott költségvetés szerint működik, a 2022. január elsején hatályos adórendszer alapján.

Ennek alapvető módosítására nincs esély. Még ha az új kormány kész adó- és költségvetési elképzelésekkel rendelkezne is, és azok jogszabályi szinten is kidolgozottak lennének, év közben ezek megvalósítása nem reális. Ha másért nem, hát azért, mert a gazdaság alanyainak mindenképp időt kell biztosítani a változó szabályokhoz való alkalmazkodásra.

  1. január elseje lehetne a legelső időpont, amikor érdemi módosításokra lehet gondolni. Ennek is vannak azonban korlátai. Az új adójogszabályokat – ha az új kormány korrekt – olyan időben kell elfogadni, hogy megfelelő idő álljon rendelkezésre azok hatályba lépése előtt. Az adójogszabályokat tehát legkésőbb 2022 őszén meg kellene szavazni, azaz mindössze néhány hónap áll rendelkezésre az előkészítésre, széleskörű egyeztetésre. (Nyilván nem lehet cél a mai jogalkotási gyakorlat, a rajtaütésszerű jogalkotás, folytatása.)

Ráadásul a 2023 évi költségvetési tervezés, már a választások előtt megindul, hiszen az ÁHT szerint a költségvetési tervezés részletes ütemtervét legkésőbb 2022.június 30-ig nyilvánosságra kell hozni, és a költségvetést – lévén választási év – 2022. október 31-ig az Országgyűlésnek be kell nyújtani.

Ha eltekintünk a kétharmados törvények okozta nehézségektől, akkor is egy átfogó adó és államháztartási reform megvalósítása 2024. január 1-től lehet reális.

A pénzügyi mozgástér

A pénzügyi mozgástér tekintetében a 2022-es év kritikus. A bevételi oldalon a családosok személyi jövedelemadó visszatérítése, a 25 év alatti adófizetők adómentessége, az önkormányzati bevételek felezése (HIPA) már az induláskor jelentős lukat üt a költségvetésen. A kiadási oldalon a 13. havi nyugdíj, és a beígért béremelések feszítik a rendszert. Számolni kell továbbá a hiány finanszírozási költségek emelkedésével is. A forint adósságnál a kamattrend változása illetve az infláció növekedése miatt, devizában pedig a meginduló kamatemelési ciklus mellett, az árfolyam gyengesége következtében.

Amivel számolni lehet, az az infláció gyorsulása miatti adóbevételi többlet (elsősorban az ÁFA-nál) a nagyobb bérdinamikából adódó személyi jövedelemadó befizetési többlete, illetve az EU Next Generation alapjából várhatóan megnyíló lehívható támogatás.

Összességében azonban – a hiány tolerálható mértékét, és az adósság növelés korlátait szem előtt tartva – sem bevétel csökkentésre, sem érdemi kiadás növelésre nincs lehetőség. Ésszerű átrendezésre azonban mód és szükség is van.

A lehetséges jövő

2022

Világos prioritásokat kell adni. Ezért azt kell deklarálni, hogy egy 2023 végére kidolgozható és kidolgozandó adó és közpénzügyi reform a cél, aminek a főbb elveit már most nyilvánosságra kell hozni:

  • Átláthatóság: világossá kell tenni, hogy az adózás a közösségi feladatokhoz való igazságos hozzájárulás. Az ettől való eltérítés, még ha indokoltnak tűnik is, torzítja az átláthatóságot. A közkiadások irányait és arányait egyértelműen meg kell határozni.
  • Kiszámíthatóság: az adó és közpénzügyi rendszernek a változása részben automatikus (ha a kiadások és az adó alapjai módosulnak), részben előre meghirdetett feltételek esetén egységesen (normatívan) következik be.
  • Nyilvánosság: a közpénzügyek természetüknél fogva nyilvánosak, azaz a társadalom tagjainak és a vállalkozásoknak, szervezeteknek lehetősége van megismerni, és folyamatosan nyomon követni, hogy a befizetett közterhek milyen feladatokra költődtek el.
  • Számonkérhetőség: az átláthatóság és a nyilvánosság megteremti az alapját a számonkérhetőségnek is, hiszen az eltérések világosan kimutathatók, és az indoklásuk megismerhető.

 

A cél, és az elvek kinyilvánítása mellett fontos annak a hangsúlyozása is, hogy a szűkös mozgástér ellenére, az új kormány intézkedései a legnagyobb mértékben ehhez az elvrendszerhez igazodnak. A közpénzügyi reform már az új minisztériumok felállításával elkezdődik, nem pusztán azért, mert módosul a fejezeti felosztás (Oktatási, Kulturális, Környezetvédelmi minisztérium) hanem, mert ezek prioritásokat is kifejeznek. Szükség van a közpénzügyi reformra azért is, mert a korrupció letörése, az „elveszíti közpénz jellegét” jelenség megszüntetése és a nyugdíjrendszer, az oktatási, egészségügyi rendszer, az önkormányzati rendszer alapvető átalakítása nem megy egy átlátható keretrendszer nélkül.

Ez azért több, mint az említett (és biztosan van még más rendszer is) rendszerek átalakítása, mert magába kell, hogy foglalja az intézményrendszert (Költségvetési Tanács, ÁSZ), a tervezési, jóváhagyási és prezentációs kérdéseket is.

 

Ezeknek az elveknek megfelelően már a 2023-as költségvetést is közgazdasági tartalmuk alapján kell előkészíteni. (Ebben a felfogásban a költségvetési törvény fejezeteket tartalmazó része a végrehajtásért felelős állami szervezeteket jeleníti meg, a politikai döntés azonban a – COFOG, a funkciók szerinti felosztás.

2022-ben az adórendszer tisztítása kezdhető meg. A rendszerben szereplő kedvezmények összege aligha haladhatja meg a 2021 évi mértéket. A bevételi többlet a kormánypolitika prioritásainak megfelelően használható fel.

A választási ígéreteknek megfelelően az esetleges többletforrások – beleértve a Next Generation forrásokat is – két célra: oktatás és egészségügy fordítható. Ezek nélkül ugyanis nem csak a jövőbeli, de mára rövidtávú fejlődés sem elképzelhető.

Az indokolatlan vállalati támogatások érdemes áttekinteni. Ha kiemelt célokhoz – innováció, oktatás, egészségügy, képzés – tartozó költségek merülnek fel, és ezeket a vállalkozás már kifizette, indokolt esetben ezek megtérítése lehet a támogatás formája.

2023

A 2023-as költségvetés előterjesztése és nyilvánosságra hozása már a közgazdasági- COFOG kategóriák – szerint történhet, ahol a prioritások egyértelműen felfedezhetők lesznek.

Az adórendszerben a személyi jövedelemadó és a társadalombiztosítási terhek összevonhatók, hiszen mindkettő lineáris teher, és ezzel a több mint 30%-os átlagos kulccsal már indokolt lehet differenciált sávos kulcsok bevezetése. Az adókedvezményeket célzott, normatív támogatások válthatják ki.

Bővebben
21 febr
0

Csillag István: Országgyarapítók (rövid részlet)

Rövid részlet Csillag István Országgyarapítók (Élet és irodalom, 2022. január 28) cikkéből. https://www.es.hu/cikk/2022-01-28/csillag-istvan/orszaggyarapitok-20.html

 

„Az ukrán határra felvonult, a becslések szerint százharmincezer orosz katona már a legnagyobb jóindulattal, merkeli békülékenységgel sem tekinthető „csupán” helyi konfliktusnak, és az orosz–fehérorosz hadgyakorlatokkal (amelyeket úgymond a lengyel, a lett és a litván támadások elhárításának a begyakorlására tartanak) is számolva Oroszország ma elszántabbnak tűnik, hogy a II. világháború utáni békeszerződéseket aláíró Szovjetunió utódjaként fellépve visszanyerjen valamit valahai nagyságából és befolyásából.

 A cikk címében a többes szám azt mutatja, hogy egyszerre hárman is feliratkoztak az országgyarapító szerepére: erősorrendben a kínai elnök, Hszi Csin-ping, aki most nyelte le Hongkongot, és nem is titkolja, hogy Tajvan bekebelezésére készül. A valahai Szovjetunió helyén orosz befolyási övezet megteremtőjeként Putyin is országgyarapítóként akar bevonulni a XXI. század történelmébe, és a két nagyhatalom bábjaként Orbán talán szintén valamiféle területgyarapításról álmodik. A két nagy, a kínai és az orosz elnök retorikája hasonló, mind a ketten visszautasítják a világ globális fejlődésének az Egyesült Államok nagyhatalmi fölényét mutató rendszerét, saját személyes hatalmi törekvéseiket a világrend gyökeres megújítójának palástjával terítik le. Ennek a játszmának a kialakulásához nagymértékben járult hozzá az is, hogy az USA-ban mindig is meglévő izolacionizmus Trump elnöksége alatt megerősödött, a hidegháború megszűnése után érzékelt világpolitikai felelősséget elfogadó, intelligens külpolitika (Kissinger, Brzezinski) személyi és politikai feltételei elpárologtak, az USA kiegyensúlyozó szerepének a megszűnésével a „légüres térbe” benyomultak a régi dicsőségük feltámasztójaként kopogtató agresszív vezérek.”

Bővebben
21 febr
0

Farkas István összeállítása: Andor László és Büttl Ferenc cikkei a Mércén

Andor László cikke a Mércén, https://merce.hu/2022/01/15/a-20-eves-euro-egyseg-es-ketseg/ két szempontból is aktuális: egyrészt 20 éves az euró (ez adta a cikk apropóját) másrészről a hazai közbeszédben, hosszas hallgatás után élénkülni látszik az euró magyarországi bevezetéséről szóló diskurzus. A cikk, miközben elemzi a közös valuta sikereit és számos kudarcát, egyértelműen rámutat arra, hogy az euróról szóló viták alapjaiban az Európai Unió jövőjéről szólnak. A közös valuta sikere azon múlik, hogy az integráció elmélyítése sikeres lesz-e.

Büttl Ferenc cikke a Mércén https://merce.hu/2022/01/19/csirke-far-hatrol-es-az-ellenzek-baloldali-kritikajarol/ a baloldaliak azon kritikájára reflektál, amelyben az ellenzéki együttműködés szereplőit a szegénységgel szembeni érzéketlenséggel, a nyomor kigúnyolásával, és a szociális program hiányával szembesítik. Két érdekes vonulata is van a cikknek, amiért érdemes elolvasni: egyfelől az, hogy az ellenzéki összefogás nem egy homogén baloldali tömb – még, ha a FIDESZ így aposztrofálja is –, amin a baloldali értékékek közvetlenül számon kérhetők. Másfelől a vitastílus, a címkézés egyre elharapózóbb káros voltára is felhívja a figyelmet. Ha szabad itt az ajánlónak egy keserű megjegyzést beszúrnia: az az egyik vitázó fél számára sem tűnt fel, hogy maga az intézkedés, azzal, hogy a csirke far-hátat nevesítve kiemeli, önmagában megalázza a rászorultakat.

Bővebben
21 febr
0

Farkas István: Köz(pénz)ügyeink

Két cikket javaslok elolvasásra, amelyek időben viszonylag távol esnek egymástól és jellegükben is eltérnek, de mindkettő ugyanarra a jelenségre utal: közpénzügyeink messze nem felelnek meg a közpénzügyek alapvető követelményeinek. Nem átláthatók nem nyomon követhetők, nem nyilvánosak és ezért nem, vagy csak nehezen számonkérhetők.

László Csaba cikke a Magyar Narancsban https://magyarnarancs.hu/publicisztika/laszlo-csaba-csupa-rossz-hirem-van-245157 a költségvetési egyensúly megbomlását írja le 2021 végén. A cikk az elemzésen túl azért is érdemel figyelmet, mert rámutat arra, hogy az így-úgy elért hiánycél előrevetíti a következő években a költségvetési kifizetések megugrását. Nem csak a nyugdíjrendszer átalakításából (a magánnyugdíj rendszer lenyúlásából) adódó többlet nyugdíj kifizetésekről van szó, hanem az építőipar GDP hozzájárulását megnövelő beruházások későbbi fenntartási költségeiről is. A sportlétesítmények a múzeumok, vagy a kormányzati épületek elkészültük után nem növelik majd a gazdaság teljesítményét, de fenntartásuk növekvő kiadásokkal is jár.

Sztojcsev Iván cikke a HVG ben „Átlagosan négynaponta írták át a 2021-es költségvetést, mutatjuk, mire ment el 3354 milliárd forint” https://hvg.hu/gazdasag/20220118_koltsegvetes_modositas_gazdasag_penzugyek szívós kutatómunka eredménye. Már önmagában is beszédes, hogy a költségvetés alakulásának, a pénzek elköltési céljainak (azok változásának) megismeréséhez újságírói kutatómunka szükséges. A cikk rámutat arra is, hogy a költségvetés 85 alkalommal történő módosítása során egyetlen egy alkalommal előzte azt meg az Országgyűlés formai jóváhagyása. Nem csak az állampolgárok nem gyakorolhatják tehát alapvető jogaikat, hogy ismerhessék a közösbe befizetett pénzek elköltésének céljait, mértékét, de még a választott képviselőknek sincs arra módja.

Bár a cikkben nem szerepel konkrétan, de az elolvasása után joggal merül fel az olvasóban, hogy a költségvetés jelenlegi bemutatása, a változások követése a fejezetek közötti átcsoportosítással tökéletesen alkalmatlan a közpénzügyek követésére. A fejezet címek: az alapok, egyáltalán nem adnak választ arra, hogy milyen célokra költöttünk. Itt lenne tehát az ideje, hogy a döntéshozók és az állampolgárok az elköltés céljainak (funkciójának) megfelelő szerkezetben ismerhessék meg az eredeti tervet és a módosításokat. A lényeg az, hogy mire költjük a közös pénzt, az hogy ki költi el (melyik fejezet) fontos államszervezési kérdés, de csak másodlagos.

Bővebben
12